Összefoglalók

Az előadások tartalma

 

DALOS ANNA (MTA Zenetudományi Intézet)

Una rapsodia ungherese – új zene és hagyomány Durkó Zsolt művészetében (1965–1972)

Szabolcsi Bence a húszas években fogalmazta meg először elméletét, miszerint műveivel Kodály – a magyar népzene és magyar zenetörténeti emlékek felhasználásával – a magyar zenetörténet hiányzó láncszemeit kívánja pótolni. Habár nyilatkozataiban Kodály sosem erősítette meg – bár nem is cáfolta – Szabolcsi teóriáját, a koncepció nagy hatást gyakorolt több magyar zeneszerző-nemzedék gondolkodására. Az 1963-ban, Goffredo Petrassi mesteriskolájából hazatért Durkó Zsolt az európai új zene levegőjét hozta magával Rómából, Organismi és Psicogramma című, 1964-ben keletkezett műveivel egy csapásra a magyar zenei avantgárd vezéralakja lett. Ám 1965-ben, Una rapsodia ungherese című zenekari művével váratlanul a magyar hagyomány, illetve a magyar zenetörténet hiányainak pótlása felé fordult, jelentősen befolyásolva ezzel az új magyar zenéről kialakított szakmai közgondolkodást. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy feltárjam, milyen poétikai-eszmei megfontolások vezették a fiatal Durkót neokonzervatív fordulatához. A Magyar rapszódia elemzéséből kiindulva, s a korszak kompozícióit jellemezve pedig arra mutatok rá, milyen poétikai funkciót töltött be újszerű zeneszerzői gondolkodásában a sirató, és a belőle kinövő improvizáció, illetve aletória.

 

 

DÉRI BALÁZS (ELTE Latin Tanszék)

Kopt egyházzene – ösztönösség és reflexió

A kopt egyházzene zenei szempontból mindmáig szájhagyományos egyházi magaskultúrában él. Első megbízható lejegyzései (Borsai Ilona, Tóth Margit) néhány évtizedesek, tudományos célra használható felvételekkel bő félévszázada rendelkezünk egy rendkívül behatárolt területről (Kairó és Wadi an-Natrun két kolostora), a környező keresztény és muszlim világ zenéjével való tudományos egybevetések pedig el sem kezdődtek. A tudományos lejegyzések gyakorlati célra természetesen alkalmatlanok, lényegében nem kerültek a kopt egyház vezetőinek tudatába sem. Talán két évtizede megjelent azonban egy több helyen, világi templomok és kolostorok zenei vezetői által egyaránt igénybe vett új kezdeményezés egy neumaírás jellegű notáció alkalmazására. Az előadás azt mutatja be, hogy a dallamelemző reflexió a zene milyen elemeit tartja szükségesnek lejegyezni, és melyeket hagyja továbbra is a félig ösztönös kollektívum hagyományos technikáira.

 

 

D. HOVÁNSZKI MÁRIA (MTA TKI – DE – Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport)

A „rend és mérték” nélküli verbunkos zene kanonizálása a literátorok körében a 18. század végén

A verbunkos megítélése – az érzékeny-klasszikus dallamokhoz hasonlóan – jó ideig korántsem volt egyértelmű az irodalmi elit körében. A korban felvetődő problémák közül (cigány előadók, az előadásmód esetleges „tartippos” volta, lassú-friss vita) az előadásomban a „rend” témakörével foglalkozom. A korabeli literátorok ugyanis a verbunkos zene „ritmusának és mértékének” változékonyságát összeegyeztethetetlennek tartották mind a latin humanitas esztétikáival, mind a korabeli esztétikák ama nézetével, mely szerint a muzsika a többi szépmesterséggel együtt „csak akkor gerjeszt állandó és hathatós érzékeny indúlatot a szívben, ha abban mérték és rend találtatik” (Baumgarten). Mivel a ritmus a szépművészetek és szépmesterségek minden területén rendkívül fontossá vált, az irodalmi elit elhatárolódott mindenféle „mérték nélküli” nótától, így rubato jellege miatt kezdetben a verbunkos zenétől is. Előadásomban arra mutatok rá, hogy Verseghy, Kazinczy, Csokonai milyen módon próbálta kanonizálni a verbunkos zenét, és végül, a 19. század elejére hogyan lettek a verbunkos dalok olyannyira divatosak, hogy a melodiáriumok tanúsága szerint még az 1840-es években is Csokonai Főldiekkel játszója, illetve nótautalásként annak dallama volt az egyik legnépszerűbb ének.

 

 

DOMOKOS MÁRIA (MTA Zenetudományi Intézet)

Műzene és népzene határán – hangszeres és énekelt verbunkosok a kottás forrásokban és a néphagyományban

Major Ervin és Szabolcsi Bence útmutatását követve folytatjuk a 18–19. század fordulójának verbunkos kiadványaiból és kézirataiból Papp Géza által feltárt és publikált hangszeres dallamanyag vokális hátterének kutatását. E dallamanyag kétféle módon jöhetett létre: egyfelől szöveges dal hangszeres kolorálása révén, másfelől hangszeres dallam vagy annak dekolorált formája megszövegezésével. Nem mindig lehet teljes bizonyossággal megállapítani, melyik volt a jellemzőbb eljárás. A keletkezés és egymásba átalakulás folyamata természetesen a műzenéhez, esetleg konkrét szerzőkhöz is köthető, ugyanakkor a tágabb értelemben vett népzene területén is figyelemreméltó eredményeket érhetünk el. A 18. század magyarországi zenetörténetét feldolgozó kézikönyv népzene-fejezetének elkészítése során Paksa Katalinnal számos népdaltípusról mutathattuk ki, hogy szoros kapcsolatban áll a kor hangszeres verbunkos zenéjével.

 

 

FARKAS ZOLTÁN (MR3-Bartók Rádió)

Népzenei hatások Jeney Zoltán Halotti szertartás című művében

Jeney Zoltán 1987-től 2005-ig készült főműve, a Halotti szertartás, melynek 2005 októberében lezajlott bemutatóját Kurtág György „a magyar zenetörténet ünnepé”-nek nevezte, enciklopédiaszerűen összegzi a 20. század utolsó negyedének magyar zeneszerzésében érvényesülő hatásokat. A monumentális alkotás legfontosabb zenei alaprétegét képező magyar gregoriánum és a zeneszerző által használt 128 hangból álló fraktálsor mellett a zenetörténeti múlt számos eleme is felidéződik (héber kantilláció, ószláv szertartászene, Bach, a kései Liszt, Stravinsky, Messiaen). A Halotti szertartásban megelevenedő zenei hagyományok, stílusok és technikák sorában megkülönböztetett szerep jut a magyar népzenének. A Weöres Sándor-szövegre készült Én imádottam egyaránt tekinthető pszeudo-gregoriánnak és ál-népi dallamnak; a szintén Weöres-szöveg ihlette Mária siralma feltűnő hasonlóságot mutat a szatmári siratókkal; a Szertartás vesperása több tételt merít Lajtha László Sopron megyei virrasztó énekek című kötetéből. A Hallod-e Te sötét árnyék – melynek népi ihletését a költő, Orbán Ottó is megvallja („változat egy csángó népdalra”) – a széki lassú csárdás stílusát idézi. A népzenei hatás tudatos vagy tudattalan volta, a stilizálás eltérő mértéke és sokféle technikája, a kortárs magyar (posztmodern) költészet hívószavára aktiválódó számos zeneszerzői reflex gazdag kutatási terepet kínál a népzene műzenére gyakorolt hatását célzó vizsgálódásoknak.

 

 

GULYÁS JUDIT (MTA NKI Folklór Osztály)

A 19. századi magyar meseanyag kutatástörténetének sajátosságai

Előadásomban Kodály Zoltánnak a műzene és népzene kölcsönhatására vonatkozó, a történeti tárgyú kutatásokat meghatározó megállapításából kiindulva kívánom bemutatni azt, miként jelentkezett ez a szemléletmód a történeti szövegfolklorisztikai kutatásokban, közelebbről a mesekutatásban, milyen előfeltevések és elvárások gátolták e szemlélet érvényesülését (különösen a legkorábbi ismert magyar mesekorpusz, a 18–19. században lejegyzett mesék esetében) és milyen hátrányokkal járt ez a történeti folyamatok, összefüggések megismerésében és megértésében. A vizsgált anyag sajátosságaiból adódóan elsősorban két tudományág, a folklorisztika és az irodalomtörténet tárgyszemléletét és módszereit érdemes vizsgálni, különös tekintettel a korpusz diszciplináris határok mentén történt felosztására, külön kitérve a hitelesség-kritérium alkalmazásának problémájára, valamint annak kérdésére, milyen megfontolásból társítottak értéket a korpusz bizonyos szövegeihez, és miként marginalizálódtak esetenként akár igen terjedelmes, forrásértékű szövegcsoportok is ezen értéktársítás hiányában.

 

 

ILLÉS MÁRIA (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar)

Harangszó – a pentatónia Vántus István művészetében

Vántus István (1935–1992) tanulmányai befejeztével, saját szerzői nyelv megteremtésének szándékával alakította ki 1964-ben a „végtelen pentaton lánc” rendszerét, a Bartók és Kodály által köztudatba emelt, népi eredetű pentatóniára építve. Húsz évig alkotott komponáló táblázatával, amikor felmerült benne a bővítés igénye. Ezzel kapcsolatos munkálkodása 1985-ben váratlanul egy „heuréka-élményben” tetőzött – úgy érezte, hogy nem továbbfejlesztette a rendszert, hanem felfedezte annak teljes alakját. Ez az élmény indította arra, hogy hangrendszerét eleve adottnak tételezze, egyfajta tökéletes rendnek, amelybe belesimulnak a különböző népzenék éppúgy, mint az európai műzene legjava. Vántus ebben a felfokozott lelkiállapotban fejezte be Harangszó – Maros Rudolf emlékére című művét, amely egy cseremisz népdalból bomlik ki. A Harangszó így e népzenében gyökerező életműnek a népzenével való kapcsolatot nyíltan kimondó alkotása lett, egyben kulcsmű a szerzői hangrendszer továbbfejlesztése szempontjából is. Az előadás az 1975-től 1985-ig írott műveken, ezen belül is elsősorban a Harangszó című gyászzenén keresztül vizsgálja Vántus István komponálásmódját a „végtelen pentatónia” szempontjából.

 

 

ITTZÉS MIHÁLY (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézete)

A népdalfeldolgozások formai és műfaji kérdései a 20. századi magyar zenében

A 20. század a magyar zeneszerzésben – szinte végig, s talán minden más európai nemzeténél erőteljesebben – a népdalfeldolgozás százada (is) volt. Amit a 19. század még csak megsejtett, szándékban, de kellő anyagismeret nélkül megkezdett, azt lehetővé tette és beteljesítette az elmúlt évszázad első évtizedeinek intenzív népzenegyűjtése. A népzenében gyökerező zenei nyelv megteremtése egyéni zeneszerzői feladatként és közös szakmai kérdésként jelent meg, s együtt járt az adekvát zenei formák és műfajok problémájával. Bartók és Kodály – némiképp eltérően, de jó időre érvényesen – kijelölték az utat zeneműveikkel és tanulmányaikkal. Az őket közvetlenül követő nemzedékek számára a népdal kisformákban és terjedelmesebb műfaji keretek között is fontos megnyilvánulási lehetőséget jelentett, bár olykor szinte csak „kötelező penzumként”. Az előadásban a közvetlenül népdal(ok)on, népzenén alapuló művek műfaji és formai kérdéseit kívánom áttekinteni, az egyszerű strófikus szerkezetektől a többtételes népdal-kantátákig és színpadi művekig, minél több szerző műhelyébe bepillantva, az előadói és a közönségoldalt is érintve.

 

 

KÁRPÁTI JÁNOS (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Hemiola-jelenség a Földközi-tenger térségében

Az észak-afrikai arab népzenében – miként azt Bartók algériai gyűjtése tanúsítja (és saját marokkói terepmunkámban is tapasztaltam) – jelentős szerepet játszik a hemiola-ritmika. A spanyol, olasz és mindenekelőtt a balkáni (görög, bolgár) népzenegyűjtések is hasonló jelenségeket mutatnak. A hemiola Európa reneszánsz és kora barokk műzenéjében is jelen van, amire vonatkozóan számos példát idézhetünk Josquintől Monteverdiig. Egyes hipotézisek szerint a hispano-arab zenekultúra jelentős mértékben hatott Európa középkori és reneszánsz zenéjére, így a hemiola megjelenése is ennek volna tulajdonítható. Másrészt Európa műzenei gyakorlatában amúgy is megjelentek egyes, a divizív metrikától eltérő mozzanatok, melyek természetes módon élesztették újra a görög ritmuselmélet „egy és fél”, azaz hemiolia néven elfogadott arányát, azaz a 2x3 és a 3x2 egység egymás mellé állítását, illetve additív torlasztását (2+3). Az előadás a hemiola-jelenség néhány jellemző népzenei és műzenei felbukkanását és azok elméleti magyarázatát kívánja bemutatni.

 

 

KERÉKFY MÁRTON (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Köznyelv és eredetiség Ligeti György vokális népzenei feldolgozásaiban (1945–1956)

Ligeti György a huszadik század második felének azon vezető komponistái közé tartozott, akik szenvedélyes érdeklődéssel fordultak az európai magas műzenén kívüli repertoárok felé, s akik képesek voltak e zenék egyes elemeit integrálni saját művészetükbe. Ligeti számára a legfontosabb inspirációs forrásként szolgáltak – a latin-amerikai szórakoztató zene és a jazz mellett – a különféle tradicionális és népi zenék, különösen a közép-afrikai polifónia, a délkelet-ázsiai temperálási rendszerek és a közép-európai folklór. Ligeti népzenei érdeklődése és a népzenei anyaghoz való zeneszerzői hozzáállása szempontjából döntő jelentőségű, hogy diákként és pályakezdő éveiben egy olyan zenekultúra részese volt, amelyben a népzene kitüntetett szerepet játszott. Ligeti ebben az időszakban aktívan foglalkozott népzenével: 1949–50-ben népzenei tanulmányúton járt Romániában, ezzel kapcsolatban két tanulmányt is megjelentetett, emellett pedig számos népzenei feldolgozást komponált – főleg kórusműveket. A népzenei inspiráció fontosságát jelzi Ligeti életművében, hogy 1945 szeptembere és 1956 decembere (vagyis zeneakadémiai tanulmányainak kezdete és emigrációja) között komponált műveinek harmada népdalfeldolgozás. Előadásomban arra keresek választ: Ligeti fiatalkori vokális népzenei feldolgozásai miképpen illeszkednek a kor magyar zeneszerzésének hasonló alkotásai közé, illetve felfedezhetők-e bennük egyéni jellegzetességek?

 

 

KISS GÁBOR (MTA Zenetudományi Intézet)

Az új sensus communis – Kodálytól Rajeczkyig

Ahogyan másokra, úgy Rajeczky Benjaminra is erős hatást gyakoroltak Kodálynak a népzene és a zenetörténet viszonyát érintő 1933-as programadó tézisei. A maga számára Rajeczky ezekből elsősorban a gregorián ének és a népzene lehetséges összefüggéseit és párhuzamos vizsgálatát illetően vont le következtetéseket. Tíz évvel azok elhangzása után fogalmazta meg először a két terület összekapcsolásának szükségességét, argumentációját explicit formában Kodály gondolataihoz igazítva. Bár a konkrét hivatkozás a későbbiekben elmaradt, a következő évtizedekben számos olyan írása született, amelyekben lényegében ugyanezt a kérdést járta körül, igyekezett konkretizálni, újabb megfontolásokkal és adalékokkal kiegészíteni. Az előadás megkísérli áttekinteni és értékelni e több évtizedes, egyfelől monotematikus, másfelől folyamatosan alakuló, s a különféle hazai és nemzetközi kutatás- és eszmetörténeti fejleményekre érzékenyen reflektáló szellemi folyamat főbb állomásait. Áttekintésünkben egyebek mellett azt vizsgáljuk: mennyire gyökerezik Kodály alapfeltevése a sajátos magyar zene- és népzenetörténeti adottságokban, illetve mennyire függetleníthető azoktól és emelhető általános érvényű posztulátummá; mennyiben tekinthetők Rajeczky kérdésfeltevései a gregorián területén, illetve a gregorián és a népzene kapcsolatát illetően a kodályi koncepció logikus folytatásának, illetve mennyiben jelentik annak részben önálló, részben a nemzetközi kutatástörténeti fejlemények hatása alatt álló továbbgondolását.

 

 

KŐVÁRI RÉKA (MTA Zenetudományi Intézet)

Énekek és énekelt drámaszövegek néhány csíksomlyói passióban (1742, 1743, 1753)

A csíksomlyói ferences gimnázium diákjai a XVIII. században (1721–1787 között) majdnem minden esztendő nagypéntekén, illetve más ünnepnapjain mutattak be különböző misztériumjátékokat, főként passiókat. Ezek a szövegek a Régi Magyar Drámai Emlékek XVIII. század 6. Ferences iskoladrámák sorozatban jelennek meg. A mintegy 60 (magyar, latin és vegyes szövegű) passiót 6 kötetben közreadó sorozat készülő második kötetéből választottam ki három drámát (1742, 1743, 1753). A bennük található énekszövegeket, a sokszor csupán a rendezői utasításban szereplő énekutalásokat kerestem, elsősorban a legjelentősebb csíki énekeskönyvben, Kájoni János Cantionale Catholicumában (1676) és ennek későbbi kiadásaiban (1719, 1805, 1921). Ezen énekszövegekhez kapcsolható dallamokat kutattam fel csíki történeti feljegyzésekben (például az úgynevezett Deák–Szentes kéziratban) és csíki (illetőleg annak hiányában székelyföldi–bukovinai) népzenei gyűjtésekben. A XVIII. században a Csíksomlyón tanuló diákok (és néha a misztériumjátékot szemlélő hívek) énekelt dallamai így újra felbukkannak a kritikai szövegkiadás zenei részében.

 

 

LAMPERT VERA (Brandeis University)

Motivikus néptáncok Grieg és Bartók műveiben

A témaként használt népi dallamok ritkán őrzik meg eredeti alakjukat a kompozícióban: a rajtuk végrehajtott módosítások általában a kompozíció szerkezetének megszilárdítását szolgálják. Ingrid Arauco részletesen megvizsgálta a Bartók műveiben feldolgozott zárt formájú dallamokat jellemző kompozíciós változtatásokat. Másfajta beavatkozást igényelnek viszont azok a dallamok, amelyeknek nincs állandó formája, hanem rövid motívumok ismételgetéséből és variálásából állnak. Grieg op. 72-es sorozatában, Bartók pedig 2. hegedűrapszódiájában dolgozott fel hegedűn előadott motivikus táncokat. A népi előadásban valamelyest mindig megtalálható az improvizációs elem, de különösen jellemző ezekre a dallamokra. Bár Grieg minden táncból egyedi zongoradarabot komponált, Bartók pedig, megtartva az eredeti médiumot, egy tételen belül dolgozta fel a táncokat, mindkét műben nyilvánvaló a zeneszerzői szándék a népi előadás különösségének érzékeltetésére. Előadásomban azt vizsgálom, milyen jellegű átalakításokat hajtott végre a zeneszerző a népi dallamon annak érdekében, hogy kompozíciója megfeleljen a műzenei konvenciónak, ugyanakkor megtartson valamit az eredeti előadás rögtönzésszerű frissességéből is.

 

 

MATZNÉ TÍMÁR ÁGNES

Couperin és a chanson-világ

Kodály gondolatából kiindulva – „A nagy klasszikus korok kialakulásánál mindig ott találjuk a népi, vagy népszerű zenét, mint ösztönzést, példaképet az egyszerűség felé való törekvésben” – előadásomban arra a kérdésre keresem a választ: miként ment végbe a 17–18. század fordulóján a hangváltás a barokkból a rokokóba, előkészítvén a kiteljesedés útját a bécsi klasszikus stílushoz. A rokokó XIV. Lajos Franciaországában, az „Ancien Régime” végóráiban, mindenekelőtt Francois (Le Grand) Couperin életművében bontakozott ki. Stílusa egy alulról jött, kizárólag a korszaknak és a nemzeti sajátosságoknak megfelelő népi–népies alapról újult meg. Couperin melódiavilága és a hozzá kapcsolódó formakultúra – mint azt a clavecin-darabok is bizonyítják – népszerű dallamtípusokra épül. Néhány jellegzetes példa szolgálhat az említett stílusfordulat bemutatásához. Couperin karakterdarabjainak ösztönző forrásaira ráismerhetünk a korabeli dallam-gyűjteményekben. Ezeket a chansonokat akár mezőn, utcán, vagy a külvárosi népszínház: a „Foire” deszkáin énekelték, soha nem kötődtek egyetlen társadalmi réteghez. A korszak Franciaországának társadalmi–történelmi folyamataihoz kapcsolódóan, csak a rokokó művészet végletesen ellentmondásos szellemiségében válik értékelhetővé Couperin megújuló alkotóművészete.

 

 

MIKUSI BALÁZS (Országos Széchényi Könyvtár)

Mendelssohn „skót” hangneme

Felix Mendelssohn-Bartholdy népszerű Hebridák-nyitánya ugyan félreérthetetlenül szonátaformát követ, a h-moll alaphangnem és a párhuzamos D-dúr azonban meglepően egyenrangú szerepet játszik a műben. E különlegesség érvelésem szerint egy toposz-értékű hangnemi fordulat kibővüléseként értelmezhető, lévén a moll alaphangnem és a párhuzamos dúr közötti átjárhatóság – előbbi váratlan dúrra fordulása, majd hamaros „visszaesése” az eredeti moll hangnembe – a zeneszerző számos, „egzotikusnak” mondható kompozícióját jellemzi. Előadásomban e fordulat lehetséges „skót”, vagy legalábbis „északi” asszociációit járom körül elsősorban vokális példák vizsgálata alapján, különös figyelmet fordítva arra kérdésre, hogy alkalmazásának hátterében vajon közvetlen népzenei inspirációt kell-e sejtenünk, vagy inkább egy történeti–irodalmi toposz – az „ossziáni” Skócia – idealizált ábrázolásával állunk szemben.

 

 

NÉMETH G. ISTVÁN (MTA Zenetudományi Intézet)

„Már nem is csupán zenei probléma” – a népzene, mint forrás Csíky Boldizsár műveiben

Csíky Boldizsár (*1937), aki a kolozsvári főiskolán Jagamas János népzene-óráira járt, a hatvanas évek óta komponál szorosan a népzenéből kiinduló, illetve attól különböző mértékben eltávolodó kompozíciókat. A marosvásárhelyi Állami Székely Népi Együttes felkérése készült népdalfeldolgozásaival, néptánc-szvitjeivel Csíky nem áll egyedül erdélyi pályatársai között, tagja az Együttes köré csoportosuló, a nyolcvanas évekig fennálló zeneszerzői közösségnek. Népzenei ihletésű absztrakt műveivel viszont Csíky saját úton jár, méghozzá egy Bartók nyomán megtalálni vélt úton. A művek keletkezésének időrendjéhez igazodó előadás előbb Csíky népdalfeldolgozásait tárgyalja, az intézményi háttér és a művek fogadtatásának kérdését is beleértve. A népzenét stilizáltan felhasználó kompozíciók vizsgálata az alábbi műveket foglalja magába: Barcsai-kantáta (1980), Divertimento (1989), illetve az előbbivel közeli viszonyban lévő Triptico per clarinetto solo (2001), végül a Veress Sándor Moldvai gyűjtése alapján az ezredforduló tájékán keletkezett egynemű karok.

 

 

PETHŐ CSILLA (Sorbonne – Paris IV)

Magyar-francia zenei kapcsolatok, avagy a hatás hatástalansága

A népzene és zenetörténet kapcsolatát a magyar zenetudományi diskurzus hosszú évtizedeken át kísérte – és kíséri jelenleg is – figyelemmel. Gazdag szempontrendszer szerint elemezte a magyar népzene hatását a magyar és külföldi műzenére. Ezekben a mélyreható vizsgálatokban a külföldet túlnyomórészt olyan műzenei kultúrák képviselték kiemelkedő zeneszerzők a magyar nép-, népies vagy közhasználatú zenére reflektáló művei révén, amelyek a forrással, a magyar zenével viszonylagos földrajzi és kulturális közelségben álltak. Lényegesen kevesebb hangsúlyt kapott azonban az a kérdés, mennyiben tudott hatást gyakorolni a magyar népzene tőle minden szempontból távolabb eső műzenei kultúrákra. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy egy konkrét zenetörténeti példán keresztül – amely nem más, mint a 19. századi magyar közhasználatú zene megjelenése a vele egykorú francia műzenében – képet adjak az ilyen és ehhez hasonló „távolsági hatásmechanizmusok” korlátairól. Mint látni fogjuk, a probléma zenei, kultúrtörténeti és recepciótörténeti oldalról egyaránt megközelíthető. E hatás zenei megvalósulásának apropóján el kell gondolkoznunk arról is, vajon a magyar zene valóban képes volt-e lényegesen befolyásolni a francia zenét, vagy csak felületes díszítőelemként jelent meg. Kérdéses az is, hogy az alkalmazók milyen tényleges ismeretekkel rendelkeztek a használni kívánt forrásról, a korabeli magyar zenéről, s hogy a befogadók számára e hatás mennyire, avagy talán inkább mennyire nem volt érzékelhető.

 

 

PÉTERI LÓRÁNT (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

A márki és a tejesember – A „népi” elem Gustav Mahler I. szimfóniájának 3. tételében

Közkeletű és evidensnek tetsző megállapítás, hogy Mahler művei gyakran hivatkoznak „népi”, „népies”, „köznyelvi”, „használati”, illetve „populáris” zenei stílusokra, műfajokra. Ebben az összefüggésben az elemzők különös kedvvel irányítják a figyelmet az I. szimfónia nevezetes gyászinduló-tételére. A szakirodalomban számos kísérletet tettek már arra, hogy a tétel zenéjében megjelenő „népi” elemet valamely meghatározott etnokulturális, szociokulturális, illetve regionális környezethez kössék. E kísérletek meglehetősen eltérő megállapításokhoz vezettek, ami önmagában érdemes lehet a figyelmünkre. Ám az I. szimfónia fogadtatástörténetének korai szakaszát vizsgálva kiviláglik: már a kortársak számára sem volt egyértelmű, hogy Mahler honnan is hozza a zenéjében felbukkanó „népi” elemet. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a tétel kérdéses témáival kapcsolatban felmerülhet a „műzene”, a „művészi zene” irányából érkező inspiráció is. Így végül a style hongrois, a haszid népdal és Verdi is felbukkant már lehetséges forrásként a 120 éve zajló értelmezéstörténet során. Mindez néhány általános probléma megfogalmazásához vezet, és különös élességgel vet fel egy kérdést: vajon a népi inspiráció a műben magában benne rejlő, esszenciális ténynek tekintendő, vagy inkább a zeneszerző és/vagy a befogadók akaratából létrejövő, külső kontextusnak?

 

 

RÁKAI ZSUZSANNA (MTA Zenetudományi Intézet)

Hagyomány és műalkotás

Noha a 20. század elején az úgynevezett „új magyar zene” nemzetközi rangra emelkedett, a magyar kompozíciók külföldi recepciója mégsem bizonyult problémamentesnek. A paraszti társadalom szájhagyományos kultúráját a nemzeti identifikáció kulcsaként értelmező, 19. századi gyökerű szellemi közelítésmódok ugyanis bizonyos fokig az egzotikum kategóriájába sorolták e zenei kibontakozást, amelynek így számos eleme nehezen megközelíthetővé vált az esztétikai értékelés – és vele együtt a nemzetközi publikum – számára. Éppen ezért érdemes alaposabb vizsgálat alá vonni, hogyan játszik egymásba a korszak kultúráról és művészetről folytatott magyarországi párbeszédeiben az életmű és a nyelvi-kulturális közösséget létrehozó hagyomány fogalma, illetve hogyan alakul át a hagyományból a műalkotáson keresztül való részesülés eszméje a hagyomány műalkotás általi elsajátításává.

 

 

RICHTER PÁL (MTA Zenetudományi Intézet)

Egzotikum és depresszió – értelmezések és félreértések a magyaros stílus kapcsán

Tizenhat évvel ezelőtt jelent meg Jonathan Bellman monográfiája (The Style Hongrois in the Music of Western Europe) a magyaros stílus mibenlétéről, keletkezéséről, használatáról a klasszika és romantika zenéjében. Bellman munkája az egyetlen e témakörben írt és számon tartott, hivatkozásokban gyakran szereplő könyv az angolszász szakirodalomban, amelyről a legilletékesebb, a magyar szakma hivatalosan nem nyilatkozott, recenziót nem készített róla. Egyrészt a mulasztást pótlandó, másrészt a Haydn, Erkel és Liszt emlékévek kapcsán érdemes szembesülnünk egy külső szemlélőnek, egy nyugati kutatónak, a „külvilágnak” rólunk és népzenénkről alkotott képével, érdemes felhívnunk a figyelmet a tárgyi tévedésekre, vitatkoznunk egyes értelmezésekkel és az elmúlt másfél évtized kutatási eredményeinek tükrében a style hongrois kérdéskörét újra a szakmai közbeszéd tárgyává tenni.

 

 

RISKÓ KATA (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Egy hangszeres népzenei közjátéktípus Haydnnál

Haydn „Medve”-szimfóniájának fináléja a zeneszerző népies témáinak egyik leggyakrabban említett példája. Dudát idéző főtémájáról aligha dönthető el egyértelműen, melyik nemzet hangszeres népzenéje ihlette; e kérdés mellett viszont kevesebb figyelmet kapott, hogy a karakteres téma milyen tág rokonságát találhatjuk meg a zeneszerző más műveinek sokszor kevésbé feltűnő részleteiben. Haydn D-dúr zongoraversenyének Rondo all’ ongarese tétele kapcsán Sárosi Bálint már felhívta a figyelmet a magyar hangszeres népzene és a verbunkos közjátéktípusaihoz hasonló Haydn-témákra. Az előadás további, a zeneszerző ismert műveiből idézett részletek bevonásával rámutat egy népi ihletésű tématípus jelenlétére az életműben, és válaszokat keres azokra a kérdésekre, amelyeket a példák szélesebb köre vet fel. Vajon „magyaros”-ként könyvelhetjük-e el a zongoraverseny alapján azokat a hasonló epizódokat is, amelyek nem egy „all’ ongherese” tétel részét képezik? Hordoz-e valamilyen állandó többletjelentést ez a komponista életművében többször felbukkanó tématípus? És végül: kompozíciós szempontból milyen szerepet kaphat egy népi mintát követő zenei anyag Haydnnál?

 

 

ROVÁTKAY LAJOS

Battaglia és népdal – a műzene és a népzene szimbiózisa a 17. századi hangszeres repertoár egy speciális részében

Clément Janequin 1528-as La guerre chansonjának hangszeres parafrázisait követően a Battaglia önálló instrumentális műfajjá emancipálódott. Az elképzelt csatatéri tumultusok ábrázolását a zenei eszközök speciális, körülhatárolt arzenálja végezte. A hangkép ritmikus nyomatékú egyoldalúságát a 17. századi Battagliák legnagyobb része bizonyos népies dallamok beiktatásával kompenzálta. A harcot stimuláló „Gassenhauer”-éneklés asszociációja a csata-megjelenítés tartozékaként lépett fel, kielégítvén a zenei változatosság igényét is. A tulajdonképpeni Battagliák mellett jelentős szerepet játszott a battaglia-stílus részleges adaptációja a kor különböző műfajaiba, magában foglalva a népi dallamok megszólaltatását is. Az idézett dallamok alapjában igen szűk köre – a favorizált „Girometta”- és „Franceschina”- dalok vonatkozásait más összefüggésben W. Kirkendale tárta fel – esetenként még ugrásszerűen is bővülhetett. Három Ungaresca, illetve hajdútánc-verzió felbukkanása, valamint azoknak egy szintén újabban felszínre került Ungaresca-forrással való összevetése releváns a még mindig töredékes Ungaresca-kép szempontjából is. Vizsgálódásom középpontjában nem utolsó sorban a dallamidézés szerkesztési toposzainak rendszerező megvilágítása áll. A műzenének és népzenének a Battaglia médiumában kialakult speciális szimbiózisát a szakirodalom eddig legfeljebb csak érintette.

 

 

RUDASNÉ BAJCSAY MÁRTA (MTA Zenetudományi Intézet)

Kodály Bartalus-kritikája az Arany János népdalgyűjtemény 1952-es kiadásában

Tudományos feldolgozásában Kodály nem csupán azonosítja, jellemzi Arany emlékezetből összeírt, úgymond ifjúságából visszahangzó dalemlékeit, hanem azok idő- és térbeli hátterét kirajzolva az egykorú „használatmódot”, a divatos ideálnak megfelelő és megfeleltető dallam- és ritmusértelmezést is bemutatja. Kemény kritikája ez tehát a tudatos vagy öntudatlan, jobbító szándékú átértelmezéseknek is. Bartalus István – érthető módon – elsődleges szerepet játszik kortársai között e szemlében, mivel nemcsak kezdeményezője volt az Arany-gyűjtemény létrejöttének, hanem annak tetemes részét felvette saját kéziratos, majd hét kötetben közölt, nyomtatott dalgyűjteményébe. Kodály fáradságot nem kímélő, aprólékos összehasonlító munkáján lemérhető, továbbá visszafogott, mégis szenvedélyesen kritikus fogalmazásmódján érezhető, mennyire fontos számára, hogy a becses, nagy gonddal, gyöngybetűkkel lekottázott Arany-dalgyűjteményt méltó módon ismertesse. A történeti szemléletű népzenetudomány e mesterműve, amelyben a dalgyűjtemény népzenei környezete is a vizsgálat homlokterébe kerül, megvalósítja az eszmét, hogy (az ő szavaival) a magyar zenetudomány két pillére: a történeti anyag és a néphagyomány kutatása együtt fejlődjék, egyforma magasra nőjön.

 

 

SIPOS JÁNOS (MTA Zenetudományi Intézet)

Török népzene és makam

A makamok eredetileg népdalok voltak, melyek később tipizálódhattak, így taníthatóvá és megtanulhatóvá váltak. Ugyanakkor a világ egymástól egyébiránt igen különböző makam rendszereit ma is dallam-sémák körül felépülő dallamok alkotják, ahogy a népzenék is viszonylag kevés zenei alapgondolat variációiban élnek. A népzenei elemzés és osztályozás feladatát úgy is meghatározhatjuk, hogy kijelöljük a legfontosabb zenei alapformákat és azokat a szabályokat, melyek szerint ezek a formák variálódnak, amelyeket az adott közösség „hitelesnek”, „autentikusnak” elfogad. Ezzel összefüggésben keresek választ arra a kérdésre, hogy használhatjuk-e a török makam meghatározások egy módosított formáját a török népzene osztályozásánál.
Előadásomban a makamokon alapuló török műzene (Türk Sanat Musikisi) és a török népzene közötti kapcsolat néhány vonatkozását vizsgálom meg. A török műzene legkorábbi darabjai megkülönböztethetetlenek az arab modelltől, majd az oszmán történelem során fokozatosan kialakult egy sajátosan török makam koncepció. Vajon ennek a török jellegnek van-e köze az anatóliai népzenéhez? A török műzene kedvelt Hüseyni makamjából kiindulva bemutatok olyan török népdalokat, melyek jól jellemezhetők a makam definíciókban használt fogalmak segítségével. A műzenei és a népi Hüseyni dallamcsoport párhuzamos vizsgálata kiváló lehetőséget nyújt a török népi és a műzenei dallamvilág összevetésére, valamint a közös elemek és a koncepcionális eltérések bemutatására is.

 

 

SZITHA TÜNDE (Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar)

Experimentum és népzene az Új Zenei Stúdió műhelyében 1970–90 között – és utána

A kortárs magyar zene radikális alkotóműhelye működésének két évtizede alatt jelentős szakmai és zenei-közéleti vitákat váltott ki maga körül azáltal, hogy az amerikai és európai experimentális művészeti mozgalmakhoz hasonlóan nem kívánta önmagát a nemzeti zenei hagyományokon keresztül meghatározni. Ennek ellenére, az experimentum művészi alapelveinek sohasem ellentmondva, a népzene egy-egy eleme olykor feltűnt a Stúdió működésének korai szakaszában is. Később, miután a Stúdió tagjai a 70-es évek során fokozatosan megtalálták saját útjaikat, a népzene dallami-szerkezeti mintáitól való távolságtartásuk is enyhült vagy megszűnt, bár többen közülük a nemzeti zenei karakterek stíluselemeit ma sem vallják magukra nézve aktuális ösztönző forrásnak.
A magyar népzene hatása az utóbbi két évtizedben felismerhetően csak Sáry László és Jeney Zoltán alkotásaiban vált számottevővé. Zenéjükben más-más tartalommal és olykor művenként is eltérő szerepben ezek az elemek megmaradhattak továbbra is rejtett alapanyagok, lehettek stílusjátékok, válhattak archaikus hangütés hordozóivá vagy tartalmazhattak költői programként is átütő üzeneteket.

 

 

WATZATKA ÁGNES (Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont)

Egyházi énekek a népi emlékezetben: befogadás, transzformáció és újrakomponálás

A magyar népi kultúra – más műzenei alkotásokhoz hasonlóan – az egyházi énekeket is befogadta. Rajeczky Benjamin, Szendrei Janka, Dobszay László és mások az 1953 és 1980 közötti időszakban kiterjedt gyűjtéseket végeztek ebben az irányban a történelmi Magyarország területén. A népi énekesek által hagyományos modorban, hagyományos hangképzéssel és díszítésekkel előadott egyházi énekek sokféle – ritmikai, dallami és formai – eltérést mutatnak az énekeskönyvekben található írott változatokhoz képest. Az előadás ezeket az eltéréseket kívánja bemutatni, úgy, hogy törvényszerűségeket, összefüggéseket keres a megnyilvánulásukban.

Dokumentumok

Konferencia-felhívás (pdf)

A konferencia brossúrája (pdf)

 

 

BESZÁMOLÓ

Ittzés Mihály:
Népzene és zenetörténet
A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság VII. tudományos konferenciája

A Zenetudományi Társaság vezetősége évek óta megtalálja az időszerű okot és témakört, hogy a szakma egyes köreit vagy a tagság egészét, olykor – mint idén is – a társtudományok képviselőit is előadásra buzdítva, konferenciát szervezzen. Bizonyos, hogy egy MZZT típusú szakmai egyesületnek egyik legfőbb működési formája lehet, hogy időről időre lehetőséget teremt a kutatók szóbeli bemutatkozására, a közvetlen eszmecserére. Nagy előnye e „műfajnak”, hogy akár a téma feldolgozásának viszonylag elején tartó munkával vagy munkában lévő átfogó tanulmány részleteivel is be lehet mutatkozni. Különösen fontos lehet egy konferencia a fiatal muzikológusoknak tapasztalatszerzésre. Ahogy elnöki megnyitójában Vikárius László rámutatott: a 2009-es konferenciára kitűzött tematika különösen szerencsés volt. Ezúttal nem egy jeles személyiség tudományos és oktatói tevékenysége volt a hívószó, hanem olyan témakör, amely hosszú ideig kutatói programokat meghatározó szempont volt a magyar zenetudományban, de ma is időszerű: Népzene és zenetörténet – Kodály Zoltán 1933-as Néprajz és zenetörténet című tanulmánya óta mindmáig élő, új témákat is kínáló terület.

Bővebben: Muzsika, 2009 december