Összefoglalók

Az előadások tartalma

 

Bozó Péter

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Choufleuri úr szalonjában, avagy a Théâtre-Italien görbe tükre

Jacques Offenbach operettjeit többnyire meglehetősen egyoldalúan, társadalmi–politikai szatíraként szokás interpretálni. S bár akadnak olyan munkák, amelyek szerzői  a zenei humor, a zenei paródia magasrendű megnyilvánulásaként elemzik e darabokat, az utóbbi aspektus rendszerint kevesebb figyelmet kap az Offenbach-irodalomban. Mindez nem kis részben annak köszönhető, hogy a zeneszerző műveinek szentelt könyvek és tanulmányok jelentős része – Karl Kraustól Siegfried Kracaueren és Volker Klotzon át Jean-Claude Yonig – nem muzsikusok, hanem irodalmárok, szociológusok, történészek műve. De vajon mi mondanivalója lehet Offenbachról egy zenetörténésznek? Hogyan analizálható a zeneszerző operettjeinek muzsikája? Az előadás erre kíván példát nyújtani a komponista Monsieur Choufleuri restera chez lui le... című egyfelvonásosa egyik ensemble-tételének elemzésével, ismertetve egyúttal a darab cselekményét, valamint a mű megszületésének operettbe illő körülményeit.

 

 

Büky Virág

(MTA Zenetudományi Intézet, Bartók Archívum; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A mese „alkonya”? – Egzotikus történek a századelő zeneéletében

Szini Gyula a Nyugat első számában a novella-szüzsék ellaposodása, kiüresedése fölötti aggodalom jogosságát vitatta. A jelenség szerinte a „novellaíró-ipar” példátlan mértékű fellendülésének elkerülhetetlen következménye, de úgy látta, hogy a mese értő kezekben újjáéled, s a régi mesék eddig sohase látott fényben tündökölhetnek az olvasó előtt. A 20. század eleji koncertműsorokat végignézve úgy tűnik, hogy az egzotikus tárgyú szüzséket használó művek folyamatosan jelen voltak a magyarországi hangversenyéletben. A társművészetekben azonban ekkortájt jelentős változás történt a keleti témák feldolgozásmódját illetően. Az építészetben vagy az iparművészeti alkotásokban addig díszítőelemként alkalmazott keleti motívumok hirtelen a műalkotás egész szerkezetét meghatározó elemmé váltak. E változásoknak köszönhetően tűnt fel az irodalomban egy új, szintén egzotikus tárgyú mesetípus is, amely az 1001 éjszaka mintájára írt mesék bonyolult szövésű történeteivel szemben minden sallangtól mentes egyszerűségével akarta lenyűgözni közönségét. Előadásomban arra keresek választ, hogy vajon a magyar zeneművek és a hazai koncertélet – Kodály és Bartók művészetén kívül – milyen mértékben tükrözte az új Kelet-felfogást.

 

 

Dalos Anna

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Új zenei repertoár Magyarországon (1956–1967)

1956 után jelentős változások következtek be a magyar zeneszerzésben. A forradalmat követően ugyanis a magyar zenepolitika lehetővé tette, hogy a magyar muzsikusok megismerkedhessenek az előző ötven év Magyarországon addig igen kevéssé ismert nyugat-európai zenei termésével. Habár a hazai zenetudomány eddig is tisztában volt azzal, hogy ezen új zenei élmények milyen meghatározó hatást gyakoroltak a magyar zeneszerzők több, ekkor aktív nemzedékére, eddig nem tett kísérletet e repertoár feltérképezésére. Előadásomban különböző forrásokra – az Országos Filharmónia műsorfüzeteire, a Zeneakadémia Könyvtárának leltárkönyveire, a Magyar Rádió archívumára, magánhagyatékokra, emlékezésekre és új zenéről szóló sajtóbeszámolókra – támaszkodva kívánom összegyűjteni a Magyarországon ismertté vált műveket, miközben kísérletet teszek arra is, hogy felmérjem, milyen mélységig foglalkozhattak egyes alkotásokkal a komponisták. Munkám végül az ebben az időszakban megújuló magyar zeneszerzés modelljeinek számbavételéhez vezet el.

 

 

Déri Balázs

(ELTE Ókortudományi Intézet; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

„Secundum morem orientalium partium” – Szent Ambrus és a szír himnuszéneklés

Szent Ágoston szerint (Confessiones 9,6,14–7,15) Ambrus püspök a „keleti részek szokását” követve vezette be a himnuszéneklést Milánóban. Leírása azonban többféle értelmezést is megenged. Az előadás egyrészt alapos vizsgálat alá veti a szöveghelyet, másrészt azt vizsgálja, mit tudhatott Ambrus és Ágoston a keleti himnuszéneklésről, mindenekelőtt Szír Szent Efrém himnuszairól. Fölveti továbbá a kérdést, hogy a szír orthodox egyház mai himnuszéneklési gyakorlata – melyet az előadó saját gyűjtései alapján mutat be – milyen összefüggésben állhat a 4. században föltételezhetővel, s milyen következtetések vonhatók le belőle a fentebbi irodalom-, zene- és liturgiatörténeti kérdés megoldása érdekében.

 

 

Dolinszky Miklós

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Willkür – Not – Volk, avagy hogyan készül a jövő műalkotása?

Az ifjú elbukott végleg

És mesterré sosem lehet,

Mert aki mesternek született,

A mesterek közt sosem lel helyet.

 

 

Domokos Zsuzsanna

(LFZE Liszt Ferenc Kutatóközpont; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Miserere d’après Palestrina – Egy zenei idézet sorsa a Cappella Sistinától Liszt zongoraművéig

A Harmonies Poétiques et Religieuses című zongoraciklus 8. darabja, a Miserere d'après Palestrina zenei ihlető forrását tekintve ez idáig talányos mű volt a kutatók számára. Mindössze annyit tudtunk róla, hogy a kompozíció témáját Liszt a Rena Mueller által 1845 és 1848 közé datált, N5 jelzetű vázlatkönyvében található, idegen kéztől származó másolatból vette, melynek címe: Miserere von Palestrina, wie es in der Sistinischen Capelle gesungen (Palestrina által komponált Miserere, ahogy ezt a Capella Sistinában éneklik). A Palestrinával foglalkozó frissebb szakirodalom azt is tudatja az érdeklődőkkel, hogy az adott zenei idézet nyomtatásban hol található, tehát joggal feltételezhetjük, hogy Liszt számára innen másolták ki a címmel együtt a Miserere-témát. Mivel az idézett kutatások elsősorban Palestrina 19. századi recepciótörténetével foglalkoztak, érdeklődésük nem terjedt ki arra, hogy Liszt zongoraművének vonatkozásában tovább haladjanak annak kiderítésében, hogy mi is lehetett az a Miserere, amelyet – a cím szerint – a Sixtus-kápolnában énekeltek. A jelen előadás erre a kérdésre keres választ.

 

 

Farkas Zoltán

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

„Jungfrau, Mutter, Königin...” – A Nő Mozart egyházi zenéjében

(az előadó kérésére nem közöljük mondandója kivonatát)

 

 

Fábián-Somorjay Dorottya

(School of Music and Music Education, The University of New South Wales, Ausztrália; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Bach éneklés a 20. században – Alt-áriák interpretálása hanglemezeken

Bach vokális műveivel kapcsolatban a legtöbb vita az előadói apparátussal kapcsolatban alakult ki. Ennek egyik aspektusa a megfelelő hangfaj kiválasztása, amit korabeli dokumentumokból már többen meggyőzően rekonstruáltak. A közel 100 év alatt fölhalmozódott, különböző hangfelvételek elemzése viszont arra is lehetőséget ad, hogy a hangfaj kérdését ne önmagában és absztrakt módon vizsgáljuk, hanem az előadói stílussal való összefüggésében. A hanglemezek ugyanis azt tanúsítják, hogy bár természetesen vannak alapvető különbségek egy férfi-, női vagy fiú-alt között, az énekes technika és stílus ezt nagymértékben befolyásolja és olykor még szinte semlegesítheti is. Számítógépes programok lehetővé teszik a vibrato, a légzés és a dinamikai kontrol beható tanulmányozását. Ez az anyag részletes összehasonlítás alapjául szolgál, amit tempó és frazeálás analízise egészít ki. Mindez együtt új képet nyújt a 20. századi énekesi Bach-interpretáció változó jellegzetességeiről.

Az előadás elsősorban nem a „korhű” Bach éneklés mibenlétét keresi, hanem híres Bach-énekesek felvételeit tanulmányozva arról tudósít, hogy ebben a repertoárban miként változott az előadói felfogás és éneklési stílus az 1930-as évektől napjainkig, s hogy melyek egy-egy énekes sajátosan egyedi előadói ismérvei. A több tucat elemzett énekes között ott találjuk például Kathleen Ferriert, Alfred Dellert, Hertha Töppert, René Jacobst és sok más neves előadót.

 

 

Gombos László

(MTA Zenetudományi Intézet, Dohnányi Archívum; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

„Klaviervirtuose aus Wien” – Dohnányi Ernő fogadtatása a bécsi években

Dohnányi Ernő első angliai és amerikai turnéinak (1898. ősz – 1901. tavasz) köszönhetően a világ pianistáinak élvonalába került, majd pályáján a berlini főiskola tanári meghívása és a német fővárosba való költözés jelentett újabb fordulatot 1905 végén. A két időszak között eltelt négy évad legnagyobb részében Bécs volt az állandó tartózkodási helye, ahol lakást bérelt családjával. Az előadás arra keres választ, hogy a bécsi években hogyan fogadta a közönség és a kritika a művész játékát és zeneműveinek előadását, és hogy a recepció milyen összefüggésben van a fellépések számával, a turnék szerkezetével, a koncertek jellegével, a repertoár összetételével, Dohnányi személyiségével és célkitűzéseivel, valamint az impresszáriók tevékenységével. Dohnányi magyarországi megítélésére ugyanakkor nemcsak az volt hatással, hogy nem törekedett a magyaros irányzat követésére, hanem az is, hogy Budapest helyett Bécsben telepedett le.

 

 

Gurmai Éva

(Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az Erkel előtti magyar operák egyedisége, stílusbeli egysége

Két évtized választja el Ruzitska József színpadi műveit Erkel Ferenc első operáitól, s az 1840-es évek végéig, Mátraytól Ruzitskán, Heinischen, Arnoldon, Bartayn, Thernen át Dopplerig terjed az az időszak, mely Erkel „első korszakának” műveit is magában foglalja. Mátray Csernyi Györgyének fennmaradt partitúrája az 1830-as évekből származó másolat, autográfnak nem tekinthető, zenei tanúságai ehhez az évtizedhez köthetők. Az első zeneműkísérletek nem hoznak lényeges változást a magyar daljáték koncepciójában. Magyaros, többnyire verbunkos elemekkel nagyobb drámai zeneformát, igazi operai szövetet a zeneszerzők nem tudtak kialakítani. A betétszerű magyar anyag a főleg olaszos, helyenként németes zeneanyaggal egyesülve azonban egyre nagyobb gazdagodást, differenciálódást mutat. Meghatározó Ruzitska olasz-magyar stílusa, mely az olaszos számoknak is magyaros jelleget igyekszik adni verbunkos közjátékok révén; de Arnold György és Heinisch József formái a Mátyás király választásában már bővebbek, nagyobb lélegzetűek, mint a Béla futása vagy a Kemény Simon színpadán. Az utóbbi két opera többszöri átdolgozásának folyamata ékesen tanúskodik a magyar operakoncepció érési folyamatáról. A harmincas évek végének két magyar operakísérlete az utolsó láncszem, mely elvezet az első Erkel-operáig. 1839 tavaszán került bemutatásra a fővárosban Rózsavölgyi Márk Visegrádi kincskeresők című daljátéka és Bartay András Csel című vígoperája. A fennmaradt partitúrák zenei anyagát tanulmányozva, feltérképezve azok szerzői és közreműködői körét pontos képet kívánok adni az Erkel előtti zenés színpadi művek forrásértékéről, egyediségéről és stílusbeli egységéről.

 

 

Halász Péter

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

„Pour tuer le temps” – Drámai idő és valós idő a Carmenben

A Carmen kapcsán többnyire idézett kulcsszavak (femme fatale vagy verizmus) mellett kevés figyelmet szenteltek eddig az opera a maga korában kivételes dramaturgiai időkezelésének. A Carl Dahlhaus által „diszkontinuus időként” jellemzett, a 19. századi operairodalomban általánosan bevett technika mellett gyakran fordul itt elő, hogy a színpad előterében lejátszódó események olyan velük párhuzamosan zajló, zeneileg is megragadott háttércselekményre vetülnek rá, amely mintegy kronométerként jelzi a valós idő múlását. Az előadás (főként a II. felvonás duettjének és a IV. felvonás fináléjának vizsgálatával) e két idősík interakcióin keresztül a diszkontinuus idő kontinuussá változtatását elemzi, illetve ezzel összefüggésben kitér a „betétszerű” és az „áriaszerű” számok viszonyára.

 

 

Kusz Veronika

(LFZE Doktori Iskola, Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Dohnányi fogadtatása Amerikában 1949–1960

Dohnányi Ernő 1949 őszén, 72 esztendősen érkezett a floridai Tallahassee-be, hogy elfoglalja professzori állását a Florida State University zenei fakultásán. Az 1960-ban bekövetkezett haláláig tartó évtized – elsősorban egzisztenciális kényszerűségből – meglehetősen aktívnak bizonyult az idős szerző számára. Zongoraművészi, karmesteri és zeneszerzői minőségében rendszeresen hangversenyezett: megfordult a keleti és nyugati part nagyvárosai mellett számos kisváros koncertpódiumán is. Fellépései többnyire nagy visszhangot keltettek, ám a nagy kulturális ambíciókkal rendelkező vidéki városok rajongó hangú beszámolói, New York tartózkodóbb véleménynyilvánítása és a Tallahassee-i sajtó bensőséges híradásai sokszínű, olykor ellentmondásos képet festenek a szerző helyzetéről és megítéléséről, melyet tovább árnyal az amerikai periódushoz kapcsolódó, csak nemrégiben hozzáférhetővé vált, gazdag levelezési hagyaték.

 

 

Mesterházi Máté

(LFZE Könyvtár; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Cantus vitae, cantus mortis, avagy két posztromantikus kísérlet az összefoglalásra

Sajnálatos vagy sem: zenei „újrafelfedezéseinket” inkább zenén kívüli, mint immanensen zenei belátások irányítják. Így következett be az elmúlt évek Dohnányi-reneszánsza, és így nyiladozik a magyar zenetudomány figyelme legújabban a Dohnányiéval sok tekintetben párhuzamos pályát befutó, pozsonyi/bécsi – egyszerre német és magyar kultúrájú – Franz Schmidtre is. Laki Péter angolul és magyarul is olvasható, alapvető jelentőségű tanulmánya után, mely mindenekelőtt a két szerző közös indulására világított rá, valamint Tallián Tibor Bécsben és Budapesten is elhangzott előadásának fényében, mely a Notre-Dame című Schmidt-opera magyaros hangütéseinek szocio-kulturális gyökereit tárta fel, a mostani előadás megkísérli Schmidt és Dohnányi egy-egy főművét összehasonlítani. A Das Buch mit sieben Siegeln című oratórium (1938) és a Cantus vitae című szimfonikus kantáta (1941) egyazon kor szülötte, és mind társadalmi beágyazottságukban, mind recepciótörténetükben, mind pedig viszonyukban a tradíció–modernitás dilemmájához számos összefüggés mutatkozik. Némi kitekintéssel adalékok nyerhetők a 20. század posztromantikus oratóriumának ideológiai problematikájához.

 

 

Mikusi Balázs

(Cornell University, Ithaca, NY, Egyesült Államok; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

„Charakteristische Musik unterscheidet sich von der malerischen...”, avagy volt-e Schumann-nak „dán stílusa”?

Schumann nagyobb szabású egzotikus műveit sok kritika érte a couleur locale haloványsága miatt. Előadásomban ezt a problémát veszem ismét szemügyre az op. 40-es dalciklus négy Andersen-megzenésítését használva kiindulópontul. Érvelésem szerint e dalok inkább egy „anderseni”, semmint egy „dán” stílus példáinak tekinthetőek – az inspiráció elsősorban nem földrajzi, hanem irodalmi természetű lehetett. Ennek fényében úgy tűnik, a Schumann-kutatóknak a fakó „helyi színezetet” illető kritikája részben félreértésen alapult: ha a nagyobb szabású, ciklikus művekből hiányozni látszanak azok a szembeötlően egzotikus zenei fordulatok, amelyek a kisebb darabokban bőséggel fellelhetőek, a zeneszerzőt ezek megkomponálásakor alighanem egyszerűen más szándék vezette. Ezt a feltételezést megerősíti, hogy a két csoportba tartozó művek funkciója is igen eltérő: míg a kisebb darabok szinte kivétel nélkül kifejezetten pedagógiai céllal írt „pillanatfelvételek” (Schumann saját szavával: Guckkastenbilder für Kinder), a hosszabb, több tételes kompozíciók mintha csupán allegóriaként használnák az egzotikus világot (a két „spanyol” dalciklus magát a cselekvényt fordítja allegóriává, míg a Bilder aus Osten zenei stílusa a keleti gondolkodásmód tükrözésére tesz kísérletet).

A dolgozat végén visszatérek a „dán” művekhez, hogy feltárjam az Album für die Jugend egyik darabjának eddig fel nem ismert, rejtett programját: a Nordisches Lied mellett kétségkívül a Volksliedchen is Schumann és Niels Gade barátságának állít emléket.

 

 

Németh G. István

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Ruzitska György kamarazenéje – Házi muzsikálás Kolozsváron a 19. században

A bécsi származású, de Erdélyben tevékenykedő Ruzitska György nevéhez – jelenlegi ismereteink szerint – összesen 13 kamaramű fűződik. Féltucat, zongorára és dallamhangszerre komponált és ajánlással ellátott kompozíción kívül Ruzitksa 4 vonósnégyest és 3 vonósötöst is komponált. A vonósnégyesek Haydn mintáját követik – néhány, Ruzitskánál idősebb bécsi zeneszerző (Franz Krommer, Adalbert Gyrowetz és Paul Wranitzky) példája alapján – a quatuor concertant és a quatuor brillant stílusjegyeinek felhasználásával. Az előadás a művek keltezésével, történeti–stilisztikai szempontok szerinti vizsgálatával, a szerző életrajzának ide vonatkozó mozzanataival foglalkozik és a kolozsvári kamarazene-kultúra vázlatos bemutatására törekszik.

 

 

Papp Ágnes

(Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Scipio álma és a zsoltárdifferentiák rangsora

A Cicero Somnium Scipionisához 400 körül készült Macrobius-kommentár, mint az antik világ csillagászati, matematikai, zenei és kozmológiai ismereteinek továbbörökítője, az egész középkor folyamán nagy tekintélynek örvendett. Más tudományágakhoz hasonlóan a zeneelméleti irodalom is mindvégig intenzíven foglalkozott vele, vagy legalábbis tanúbizonyságot tett ismeretéről: Prümi Reginótól Tinctorisig, Reichenaui Bernótól Lüttichi Jakabig. Így lehetett a zsoltárdifferentiák finálishoz viszonyító beosztásának (Berno: Tonarius) legitimáló kulcsszövege Cicero leírása a bolygók elhelyezkedéséről a világképen. A látszólag a gyakorló énekes szemléletéhez igazított rendszerezés nem nélkülözi a szimbolikus, formális elemeket. A traktátusok tonárius-részének megszövegezése és csoportosítása általában is teória és praxis frontvonalán állva kezeli az énekelt megszólaltatásban természetes zsoltárvégződéseket.

 

 

Péteri Lóránt

(LFZE Zenetudományi Tanszék / University of Bristol; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Scherzo és „unheimlich” – Műfaj és érzület konstrukciója a hosszú 19. században

E. Jentsch és S. Freud tanulmányai (1906; 1919) többek között szépirodalmi példákra, mindenekelőtt E. T. A. Hoffmann művészetére hivatkozva alkották meg a kísérteties pszichológiai fogalmát. E hivatkozás csak megerősítheti azt a benyomásunkat, hogy a freudi pszichoanalízis bizonyos kérdésekben nem tett mást, mint hogy kodifikálta a 19. századi művészetnek az emberi lélekkel kapcsolatos egyes alapfeltevéseit. Előadásomban azt a tételt igyekszem igazolni, hogy a 19. századi szimfonikus scherzo néhány sajátossága jobban megérthető, ha a műfaji vizsgálódásba bevonjuk a kísértetiesről szóló pszichológiai elméletet. Célom azonban nem valamely pszichoanalitikus műkritika. A kísértetiest a társadalmi diskurzus által létrehozott, történetileg változó konstrukcióként fogom fel, s ekként értékelem kapcsolódási pontjait a scherzo zenei műfajával. Két „programatikus” scherzo (Mahler: 2. szimfónia 3. tétel; Dukas: A bűvészinas) vizsgálata fényt vethet arra is, hogy a műfaji hagyományban gyökerező kompozíciós stratégiák felszínre hozásával gazdagabb értelmezési tartománya tárul fel a műveknek, mint a program és a zene viszonyának elemzése révén.

 

 

Richter Pál

(MTA Zenetudományi Intézet, Népzenei Archívum; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Vallomások életutak metszéspontjában – Az imádott nőalak Schumann és Brahms művészetében

Schumann és Brahms életének meghatározó közös pontja az imádott nőalak. Vallottak-e, és ha igen, hogyan érzelmükről zenéjükben? Elegendő volt-e motívum(ok) felvillantása, egyfajta zenei titkosírás e vallomások megtételéhez? Az előadás erre keresi a választ a két szerző Clara iránti szerelmének lehetséges és valós zenei megnyilatkozásainak vizsgálatával, az eddigi elméletek, az életrajzi vonatkozások, levelezések és műelemzések figyelembevételével.

 

 

Szacsvai Kim Katalin

(MTA Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Adalék Erkel Bátori Mária című operájához

(az előadó kérésére nem közöljük mondandója kivonatát)

 

 

Szende László

(Magyar Nemzeti Múzeum; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Erzsébet királyné tánca? – A runkelsteini falfestmények művelődéstörténeti tanulságai

A dél-tiroli Bozen mellett található impozáns és festői szépségű vár freskóira a művészettörténeti kutatás már a 19. század óta ráirányította a figyelmet. A nyugati palota falfestményei a magyar történészek érdeklődését sem kerülték el. Első ismertetése Pór Antaltól származik, aki az Archaeológiai Értesítő 20. évfolyamában behatóan tanulmányozta a képeket. Ő vetette fel annak a lehetőségét, hogy bizonyos jelenetek egy udvari szórakozást örökítettek meg, amelynek főszereplője idősebb Erzsébet királyné, I. (Nagy) Lajos magyar király édesanyja. Az 1900-ban megjelent tanulmányban a történész a többi személyt is azonosítani próbálta: a társaság igen illusztris lehetett. Pór Antal megállapításait a magyar szakirodalom is következetesen átvette. Az újabb nyugati kutatói vélekedések árnyaltabban közelítik meg a kérdést. Kiemelik a freskó művelődéstörténeti értékét, mivel az udvari kultúráról kevés képi ábrázolás maradt fenn. Ugyanakkor nem tartják valószínűnek, hogy a ciklus konkrét személyeket örökített volna meg. Sajnos az írott források sem adnak bizonyító erejű választ, hogy Erzsébet királyné járt-e valamikor Runkelstein várában vagy annak a környékén.

A freskók kapcsán előadásomban érinteni kívánom Erzsébet királyné politikai és művelődéstörténeti szerepét. Erzsébet 1320-ban került Magyarországra, és egészen 1380-ban bekövetkezett haláláig rendkívül komoly befolyással rendelkezett, olykor még Lajos döntései is magukon viselték édesanyja elképzeléseit. Mivel a jelenetek az udvari szórakozásból adnak ízelítőt, érdemes megvizsgálni a királyné udvarának szerkezetét és szerepkörét. Igaz, hogy a kútfők nem bővelkednek az erre vonatkozó adatokban.

 

 

Vikárius László

(MTA Zenetudományi Intézet, Bartók Archívum; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Zefiro torna – Petrarca és petrarkizmus Monteverdi két kompozíciójában

A Lamento d’Arianna ötszólamú változata nyitja Monteverdi 1614-ben publikált 6. madrigálkötetét. Ebben kapott helyet aránylag kevés Petrarca-megzenésítése közül a Zefiro torna e’l bel tempo rimena kezdetű szonett-megzenésítés, mely ötszólamúságával és megismételt első formarészével jellemző képviselője a 16. század végi madrigálstílusnak. A tavasz kezdetét megéneklő költeményt Ottavio Rinuccini (az első híres operák, a Dafne és az Euridice mellett éppen az Arianna szövegírója) azonos kezdetű, de lényegében önálló költeményben parafrazeálta. A két költői szöveg kivételesen jól szemlélteti az 1600 körüli Petrarca-hatást. Monteverdi később Rinuccini versét is megzenésítette (megjelent az 1632-es Scherzi musicaliban, majd pedig a posztumusz 9. madrigálkönyvben), méghozzá döntően más stílusban, hangszerkíséretes duett-madrigálként, mely zenei stílusát, eszközeit a drámai szólóénekből, a recitar cantando-ból és az arioso-ból egyaránt meríti, miközben az egész születő barokk stílus szempontjából meghatározó jelentőségű, állandó basszusformulákhoz kapcsolódó egyik jellegzetes, 1600 körül divatossá vált táncot, a ciaccona-t választja a kompozíció alapjául. Az előadás egyrészt a petrarcai mintát és az arra reflektáló Monteverdi-korabeli költeményt állítja szembe egymással, másrészt azt vizsgálja: hogyan fonódnak össze szövegi adottságokkal eltérő zenei műfaj-sajátosságok.

 

 

Zeke Lajos

(The New World School of the Arts, Miami, Florida, Egyesült Államok; Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az op. 111 Ariettájától a Zene fúgájáig – A bartóki kozmikus kvintspirál beethoveni előképe

A Bartók-elemzők többsége a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára nyitótételében Bach fúgaszerkesztő művészetének következetes végigvitelét látja. Bár egyes kutatók a motivikus koncentráció kapcsán közvetlenül is hivatkoznak Beethovenre, az általános megítélés szerint a Beethoven-hatás egy mélyebb szellemi rokonság megnyilatkozása, amely markánsabb a zenei dramaturgia, mint a struktúra szintjén. A beethoveni alkotói impulzus implicit formaképző tendenciái azonban bachi minták nélkül is elvezethették Bartókot a Zene fúgaszerkezetéhez. Beethoven utolsó zongoraszonáta-tételének (az op. 111 Ariettájának) elemzése azt sugallja, hogy a két szimmetrikus ösvény mentén váltakozva kiegészülő kvintspirál modelljét elsőként Beethoven avatta kvázi-tudatos rendezőelvvé. Az elv csak kvázi-tudatos, mert az alkotói szándékosság Beethovennél vélhetőleg a ritmika szférájára korlátozódott. Még azt sem tudhatjuk, hogy miközben Beethoven a mérőütés osztásait, illetve az ütemek csoportosításait a 3 csökkenő–növekvő hatványai mentén rendezte el, fölismerte-e, hogy ezzel a frekvenciák hallásküszöb alatti tartományában valójában két irányban bővülő kvintláncot képzett. Még kevésbé valószínű, hogy tudatára ébredt volna akár a kvintlánc hasonelvű kiépülésének a hallható hangmagasságok régiójában, akár a két kvintfüzér összekapcsolódásának a két frekvenciatartomány találkozási pontján. Ezek a jelenségek inkább a formaképző erők öntörvényű, tudatalatti dinamikájáról tanúskodnak. Ugyanígy az sem kizárt, hogy az Arietta rendkívüli formai ökonómiája Bartókot nem az elemző gondolatiság szintjén, hanem az intuíció rejtettebb ösvényein át ihlette meg. Előadásomban a kimutatható hatás kérdését nem vetem föl, megelégszem a Beethoven-tétel elemzésével és a párhuzamok föltárásával.

Dokumentumok

Tallián Tibor (1946 Salzburg), zenetörténész. 1964 és 1969 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola (ma Egyetem) Zenetudományi Tanszakának növendéke, 1971–72-ben Herder-ösztöndíjjal a bécsi egyetemen tanul tovább. 1969 és 1972 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola könyvtárának, 1972-től az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa, 1995-től igazgatóhelyettes, 1998-tól igazgató. 1973-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem óraadója, 1976-tól tanársegéd, adjunktus, majd docens, 1998-tól egyetemi tanár, 1997 és 2002 között tanszékvezető. 1976-ban Rómában, 1984-ben New Yorkban, 1988 és 1990 között Berlinben kutat. A zenetudomány kandidátusa (1994). Kitüntetései: Erkel Ferenc-díj (1982), a Táncsics Mihály Alapítvány kritikusi díja (1996), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2006), MAOE nagydíj (2008). Tallián Tibor Bartókról szóló munkái – elsősorban könyvei, az 1981-ben megjelent Bartók Béla (amelyet német és angol nyelvre is lefordítottak), az 1983-as Cantata profana: az átmenet mítosza és az 1988-ban közreadott Bartók fogadtatása Amerikában. 1940–1945, valamint a Bartók Béla Írásai címmel megindult új kritikai kiadás általa gondozott első kötete (1989) – a magyar és nemzetközi Bartók-kutatás alapművei közé tartoznak. Tudományos érdeklődésének előterében meghatározó szerepet tölt be a 19. és 20. századi magyar zene és zeneélet kutatása, különös tekintettel az operatörténetre és előadói gyakorlatra, valamint a kommunista időszak zenepolitikájára. E témákban jelentős archivális kutatásokat is végzett; munkája eredményét az 1991-ben megjelent Magyarországi hangversenyélet 1945–1958 című kötetben, illetve több, Berlász Melindával közösen kiadott dokumentumgyűjteményben publikálta (Iratok a magyar zeneoktatás történetéhez 1945–1956, 1984; Iratok a magyar zeneélet történetéhez 1945–1956, 1984; 1985). Kezdeményezője és főszerkesztője az Erkel Ferenc Operái kritikai összkiadás sorozatnak (2002–). Operakritikusként magyar és külföldi operaelőadásokat, valamint magyar operák bemutatóit elemzi; 2006-ban megjelent, Operaország című könyve operakritikáinak válogatását közli.

 

 

BESZÁMOLÓ

Richter Pál:

Szenvedély és felelősség

Zenetudományi konferencia a hatvanéves Tallián Tibor tiszteletére

Szenvedély és felelősség - e kettősséggel jellemezte pohárköszöntőjében Halász Péter az ünnepelt kutatói és tanári hozzáállását a konferencia első napját lezáró fogadáson. Szenvedély a kutatómunkában, a témák feltárásában, bemutatásában, sokszínű értelmezésében, és felelősség az eredmények megfogalmazásában, közzétételében. Önmagukban azonban e tulajdonságok mit sem érnénének, ha nem irányítaná őket a személyiségben gyökerezõ alkotó energia, igényesség és a szellemtudományokban való tájékozottság, széles körű műveltség. Tudós citoyen a 21. század elején? Igen, amennyiben azt értjük alatta, hogy az elkötelezett értékelvűség képviselője, Európa aranykorának napszámosa, valaki, aki még képes hírt adni. Munkásságának három évtizede alatt híradásaira, habitusára talán tanítványai voltak a legfogékonyabbak. Helyesen döntöttek tehát a kétnapos ünnepi ülés szervezői, Dalos Anna és Halász Péter, amikor mellőzték az ilyen alkalmakkor szokásos, a teljes szakmát megjelenítő kollegiális tiszteletadást, és csak Tallián-tanítványokat kértek fel előadások tartására. A szakma nevében két szenior kollégának így is volt lehetősége a laudációra: Somfai László, az első nap délelőtti ülésszakának elnöke az ünnepelt szerteágazó kutatói és kritikusi munkásságát méltatta, külön is megemlékezve a vidéki operaelőadásoknak a Muzsikában rendszeresen megjelenő, irodalmi esszé rangú kritikáiról. A második nap záró ülésszakának elnöke, Kárpáti János pedig az ünnepelt oktatói munkásságát méltatta, kiemelve az elhangzott előadások jó témaválasztását és - úgy tetszik, nem magától értődő - választékos magyarságát, igényes megfogalmazását.

Bővebben: Muzsika 49/12 (2006. december)

 

 

PUBLIKÁCIÓK

Bozó Péter: „Choufleuri úr szalonjában, avagy a Théâtre-Italien görbe tükre.” Magyar Zene XLV/2 (2007. május): 183–199.

Dalos Anna: „Új zenei repertoár Magyarországon (1956–1967).” Magyar Zene XLV/1 (2007. február): 29–35.

Domokos Zsuzsanna: „Miserere d’après Palestrina. Egy zenei idézet sorsa a Cappella Sistinától Liszt zongoraművéig.” Magyar Zene XLV/1 (2007. február): 37–52.

Farkas Zoltán: „»Jungfrau, Mutter, Königin…« A Nő Mozart egyházi zenéjében.” Magyar Zene XLV/4 (2007. november): 373–380.

Gombos László: „»Klaviervirtuose aus Wien« Dohnányi Ernő fogadtatása a bécsi években.” Magyar Zene XLV/4 (2007. november): 429–438.

Kusz Veronika: „Dohnányi fogadtatása Amerikában. Sajtórecepció 1949–1960.” Magyar Zene (2007. augusztus): 265–288.

Mesterházi Máté: „Cantus vitae, cantus mortis. Két posztromantikus kísérlet az összefoglalásra.” Magyar Zene XLV/1 (2007. február): 17–27.

Mikusi Balázs: „»Charakteristische Musik unterscheidet sich von der malerischen…« Avagy volt-e Schumann-nak »dán stílusa«.” Magyar Zene XLV/4 (2007. november): 381–395.

Péteri Lóránt: „Scherzo és »unheimlich«  műfaj és érzület kontrukciója a hosszú 19. században.” Magyar Zene XLV/1 (2007. február): 3–16.

Richter Pál: „Vallomások életutak metszéspontjában. Az imádott nőalak Schumann és Brahms művészetében.” Magyar Zene XLV/4 (2007. november): 397–409.

Zeke Lajos: „Az op. 111 Ariettájától a Zene fúgájáig. A bartóki kozmikus kvintspirál beethoveni előképe.” Magyar Zene (2007. augusztus): 231–264.