Összefoglalók

Az előadások tartalma

 

BALI JÁNOS

Reneszánsz furulyák a nagyszebeni múzeumban
A nagyszebeni Brukenthal múzeum hét reneszánsz kori fúvós hangszert őriz: két schalmei és egy görbekürt mellett négy furulyát is. A furulyákról első ízben Martha Bruckner adott hírt a múzeum 1941-es évkönyvébe írt cikkében. Az utóbbi két évtizedben, elsősorban David Lasocki, Peter van Heygen és Adrian Brown kutatásai nyomán a reneszánsz furulyákról és furulyázásról alkotott képünk erősen megváltozott; az új ismeretek fényében nekem sikerült először lemérnem e hangszereket és a mai ismereteink alapján létrejött képben elhelyeznem készítőik jelét. Eredményeimet a Tibia 2007 áprilisi számában németül, a nagyszebeni múzeum 2007-es évkönyvében angol nyelven tettem közzé.
E műtárgy-együttes három szempontból is jelentős: egyrészt, mert a történelmi Magyarország területéről ezeken kívül egy reneszánsz kori furulya sem ismert, másrészt, mert közülük három a bécsi Kunsthistorisches Museum néhány furulyájához hasonló mesterjelet visel. Vizsgálatuk adalékkal szolgál ahhoz a hipotézishez, hogy mindezek a hangszerek az itáliai furulyakészítés atyjától, Hieronimus Bassanótól származnának; végül pedig a negyedik furulya mesterjele is érdekes következtetésekhez vezet.
 

 

BOZÓ PÉTER

Mehr Malerei als Ausdruck der Empfindung – Liszt „Pastorale-szimfóniája” zongorára, énekhang-kísérettel

1845-ben Liszt dalciklust komponált a Schiller Tell Vilmosát bevezető lírai előjáték szövegére, a dráma kezdetén fellépő halászfiú, pásztor és alpesi vadász dalából. Kompozícióját, melyet 1848-ban egy Goethe-dalokat is tartalmazó vegyes gyűjtemény részeként publikált, utóbb lényegesen átdolgozta, s a revideált megfogalmazást 1860-ban Gesammelte Lieder című dalgyűjteményének második füzeteként jelentette meg. Előadásomban a Schiller-dalok 1848-ban kiadott megfogalmazását mint Liszt Beethoven-imitációjának példáját szeretném vizsgálni, rámutatva, mennyire nyilvánvaló a beethoveni modell követése a dalciklus első megfogalmazásában, s hogyan igyekezett Liszt utóbb orvosolni az összességében kevéssé sikerült mű kompozíciós folyatékosságait. A pianista-zeneszerző Beethoven-recepcióját tárgyaló, illetve a Liszt műveit analitikus nézőpontból vizsgáló irodalom nem figyelt fel a történeti szempontból kétségkívül tanulmányozásra érdemes Schiller-megzenésítésekre, ahogyan a komponista darabjainak svájci vonatkozásait és a svájci miliőhöz kapcsolódó ranz des vaches-motivika életművében játszott szerepét tárgyaló tanulmányok sem foglalkoztak e ciklussal. A Schiller-dalok analitikus és hatás-szempontú vizsgálata annál inkább számot tarthat a 19. századi zene kutatóinak érdeklődésére, mivel a komponista Liszt a zenetörténeti kánonban mindenekelőtt pianista–szimfonista zeneszerzőként szerepel, s ennek megfelelően a Liszt-kutatók és -exegéták (érthető módon) jóval kevesebb figyelmet szenteltek daltermésének. A Schiller-dalciklus Liszt Beethoven-recepciójának dokumentumaként történő értelmezésével a bécsi mester életművét vizsgáló, Beethoven kilenc szimfóniáját elemző Bartha Dénes munkássága előtt kívánok tisztelegni.
 

 

BREUER JÁNOS

Bartha Dénes, a lexikográfus

Bartha Dénes 1958-ban fogott hozzá a Szabolcsi-Tóth Lexikon új kiadásának előkészítéséhez. A három kötet 1966 februárjában, 1965-ös dátummal jelent meg. Az első címszó leírásától a nyomdából kikerült kötetekig eltelt hosszú idő Bartha professzor határtalan munkabírását jelzi. Szabolcsi Bencével közösen szerkesztője a Zenetudományi Tanulmányok három utolsó kötetének. Közread két Haydn-könyvet, társszerzőként másik kettőt, a kritikai Haydn-kiadás két kötetét saját művei közül kettőnek átdolgozását. Tagja lesz a Haydn-összkiadás szerkesztőbizottságának, motorja a Budapesten-Fertődön (Eszterházán) rendezett nemzetközi Haydn-konferenciának. Lexikonja – könyvformátumban – záróköve a roppant életműnek. Műfajában az első s mindmáig utolsó magyar szerzők által írt, egyszersmind a kor tudományos színvonalát képviselő, maradandó értékű kézikönyv. Keletkezéstörténetéhez kíván adalékokkal szolgálni e referátum szerzője.
 

 

FARKAS ZOLTÁN

Nápoly, Kismarton, Győr – Nicolò Conforto áriáinak kontrafaktumai Istvánffy Benedek kézírásában

A győri székesegyház kottatára hét Conforto-művet őriz, közülük ötöt Istvánffy Benedek lejegyzésében. A győri Conforto-művek jelentőségét Istvánffy kismartoni kapcsolatainak tekintetében Sas Ágnes fedezte fel. Nicolò (Nicola) Conforto (1718–1793) Nápolyban majd Madridban működött zeneszerző kompozíciói úgyszólván egyáltalán nem terjedtek el Közép-Európában: a korabeli Magyarországon Győrön kívül csak Kismartonban ismerték. Esterházy Pál Antal herceg ugyanis nápolyi követként személyes kapcsolatba került a zeneszerzővel, 1751-ben egy kantátát rendelt tőle Mária Terézia születésnapjára, s számos művét – köztük két operáját – is beszerezte és hazahozta. Kézenfekvő tehát, hogy Istvánffy csak a kismartoni udvar közvetítésével juthatott a művekhez. Szacsvai Katalin rámutatott, hogy a hét győri kompozíció nem eredeti formájában maradt fenn, hanem Conforto operáiból készült, egyházi szöveggel ellátott kontrafaktum, s négy ária eredetijét sikerült azonosítania az Esterházy-gyűjtemény egyetlen fennmaradt Conforto-művének, az Antigono című operának (1750) áriáiban.
Jelen előadás a szólamokból összeírt győri kontrafaktumok és az eredeti Conforto-opera áriáinak összehasonlító elemzésére támaszkodva a következő kérdésekre keresi a választ: 1) Ki készíthette a Conforto-áriák egyházi átiratait? Lehetséges-e, hogy maga Istvánffy a kontrafaktumok szerzője? Azonosítható-e a másik két áriát lejegyző kéz? 2) Mit árulnak el a győri források a világi művek (operák) egyházi kontrafaktumainak általánosan elterjedt korabeli gyakorlatáról? 3. Tetten érhető-e a nápolyi operaszerző korszerű idiómájának hatása Istvánffy zenei stílusában?
 

 

FAZEKAS GERGELY

A variáció mint formai reflexió – A Goldberg-variációk és a zenei forma

A zenei forma fogalma a zeneelméleti irodalomban kettős jelentést hordoz: egyfelől arra az elvont sémára vonatkozik, amely különböző, egymással mégis számos közös vonást mutató tétel összevetéséből absztrahálható, másfelől vonatkozhat valamely egyedi darab egyéni alakjára is. E megkülönböztetés a 19. század elejének elméleti konstrukciója, ezért csak megfelelő óvatossággal alkalmazható a 18. század első felének zenéjére. Előadásomban ugyanakkor amellett érvelek, hogy a forma fogalmának e kettőssége közvetve már a 18. század első felében jelen volt a zeneelméleti gondolkodásban, s hogy alkalmazása J. S. Bach Goldberg-variációinak (BWV 988) értelmezésekor jelentős hozadékkal jár. Arra keresem a választ, hogy a variációk hosszát és harmóniamenetét meghatározó harminckét ütemes séma, vagyis a tulajdonképpeni téma belső formai összefüggéseire miként reflektálnak az egyedi alakot öltött változatok „a zongorairodalom máig leghatalmasabb, soha nem sejtett mélységeket feltáró variáció-sorozatában” – ahogyan Bartha Dénes jellemezte a művet.
 

 

FERENCZI ILONA

„Kicsoda hengeríti el nekünk a követ?” – Ami egy huszonöt évvel ezelőtti előadásból kimaradt

Amikor Bartha Dénes 75. születésnapját ünnepeltük, előadásomban a Vietoris tabulatúrás könyv (1675 körül) kötéstáblájának töredékéről kialakított friss véleményemet ismertethettem. A kötéstáblából kifejtett anyag ugyanis nem XVIII. századi darabokat tartalmaz, mint azt korábban állították, hanem elsősorban olyan szlovák egyházi énekeket, amelyek a végleges tabulatúrás könyvben még egyszer – változtatásokkal vagy anélkül – lejegyzésre kerültek. A kifejtett anyagban azonban másfajta töredék is található: A. Hammerschmidt húsvéti dialógusának szlovák fordítása. Ebből a töredékes forrásból kiindulva kívánok foglalkozni magyarországi zenetörténetünk nemzetiségi problémáival, történelmi szemléletünk módosításával, hiszen a helyes történelmi értékelés ma is gondot okoz – nemcsak határainkon kívül.
 

 

GILÁNYI GABRIELLA

Tridenti nyomtatványok és az új cantus romanus Magyarországon a 17–18. században

Pázmány Péter esztergomi érsek 1630-ban Nagyszombatban rendelkezett a gregorián ének további sorsa felől: a tridenti zsinat római reformrítusát és énekét tette kötelezővé a magyar egyházmegyék és szerzetesrendek számára. Ezzel a középkor központi magyar (esztergomi) gregorián hagyománya (néhány kivételes zenei gyakorlattól eltekintve, mint Zágrábé vagy a pálos rendé) hivatalosan megszűnt létezni – Európa más lokális rítusaihoz hasonlóan. A gregorián dallamok helyére Magyarországon is e stílus természetétől idegen, komponált-metrizált énekrepertoár került, amely elsősorban itáliai magánkiadásokban terjedt – a sokat emlegetett Madicaea-kiadás csak egy a sok közül. A Magyarországon fellelhető tridenti zsinat utáni nyomtatványok új szemszögből világítják meg a 17–18. századi hazai liturgikus zenei gyakorlatot. Egyrészt támpontot adnak arra vonatkozóan, milyen külföldi műhelyekkel álltak kapcsolatban a magyar egyházi központok, melyek voltak a könyvbeszerzés módszerei, mekkora és milyen szerepet kapott az új cantus romanus a liturgia zenével kísért pontjain. Másrészt a nyomtatványok egy alig ismert egyszólamú zenei repertoárt tárnak elénk, amely szerkesztői változatokban terjedt. Mely változatokat használhatták itthon? Milyenek e verziók a gregorián források, illetve a külföldön fellehető tridenti nyomtatványok dallamaihoz képest? Előadásom egy friss forráskutatás első eredményeit összegzi.
 

 

HALÁSZ PÉTER

A győri székesegyház 18. századi kottatárának kontrafaktumairól és anonim kompozícióiról

A győri székesegyház 18. századi kottatára a történelmi Magyarország egyik legértékesebb fennmaradt gyűjteménye. Több okból is kiemelt figyelmet érdemel:
1) tartalmának változatossága, 2) a kismartoni plébániatemplomhoz, illetve az Esterházy-kottatárhoz fűződő történeti kapcsolatok és 3) a 18. század legjelentősebb magyarországi születésű zeneszerzője, Istvánffy Benedek győri működése miatt. A kottatár incipites katalógusát Vavrinecz Veronika 1980-ban közzétette, és az említett aspektusokat is több kutató tárgyalta már.
Jelen munkabeszámoló két új szempontból vizsgálja a kottatár anyagát:
1) Felhívja a figyelmet közel ötven, olasz operaáriából készült, egyházi célú kontrafaktumra. 2) Azonosítja a mintegy kétszáz anonim fennmaradt kompozíció harmadának zeneszerzőjét. Ezek az új adatok rávilágítanak a kottatár összegyűjtőinek széles körű tájékozottságára, és nem mellékes az sem, hogy így sikerül szűkíteni a szerzői megnevezés nélkül fennmaradt esetleges Istvánffy-művek körét.
 

 

HAMBURGER KLÁRA

Liszt és Victor Hugo

A fiatal Lisztet 1830 körül meghatározó irodalmi impulzusok érték Párizsban. A francia romantika első számú képviselője, Victor Hugo Cromwell című drámája és több verseskötete előszavában kifejtett esztétikájának hatása a zeneszerző életművében még sokáig kimutatható. Költő barátai, és kivált Hugo inspirációja nyomán több alkotása született. Az előadás felsorolja az Hugo nyomán készült szimfonikus és zongoraműveket, felvázolja Liszt és Hugo ismeretségének történetét, az évek során kialakult nézetkülönbségeket, és azt a tényt, hogy – amint azt a levelekből vett idézetek illusztrálják – Liszt mindvégig megmaradt a költő őszinte csodálójának. Középpontjában a költő szavaira készült Liszt-kompozíciók, azaz a dalok állnak; részletesebben a Comment, disaient-ils-ről és a kevéssé ismert Hugo-négysorosra készült, kései Le crucifixről lesz szó.
Bevezetésként – a témaválasztás indoklása kapcsán – Bartha tanár úrra vonatkozó néhány személyes emlékemet is felidézném.
 

 

ITTZÉS MIHÁLY

Két kollégiumi dalgyűjtemény Kecskeméten

Bartha Dénes úttörő munkája – A XVIII. század magyar dallamai. Énekelt versek a magyar kollégiumok diákmelodiáriumaiból (1770-1800) – megjelenése, 1935 óta nagyban gyarapodtak ismereteink a többé-kevésbé provinciális, de a magyar zenetörténet szempontjából fontos „köznyelvi” repertoár emlékeivel kapcsolatban. A kutatók előtt az 1970-es évekig mégis rejtve maradt egy 1774-es évszámmal jelzett, bizonyos Saátor Péter nevéhez köthető, részben melódiákkal együtt, a más forrásokból ismert módon lejegyzett dalanyag; illetve Bacsó János református lelkész kecskeméti diákkorában összeállított, csak szövegeket tartalmazó 1837-es kéziratos füzete. A gyűjtemények jó hat évtizedes korkülönbsége természetesen a repertoár változását híven mutatja.
Mindkét kézirat a kecskeméti Református Kollégium gyűjteményében maradt fenn. Jelzésszerűen a régi kecskeméti zeneéletet bemutató dolgozatomban (1987), majd a 80 esztendős Vargyas Lajos köszöntésére szervezett konferencián, 1994-ben adhattam ízelítőt a dokumentumok anyagából. (Az előadás publikálására nem került sor.) A dokumentumok tartalma nem kínál szenzációs, eddig teljesen ismeretlen anyagot. Értékük elsősorban abban van, hogy a már ismert alaprepertoár elterjedtségét, némiképp variánsokban való életét bizonyítják. A két gyűjtemény teljes összehasonlító értékelése még mindig nem készült el, így előadásom egy még folyamatban lévő munka jelenlegi állásáról szóló beszámoló lehet csak.
 

 

KÁRPÁTI JÁNOS

Miért „Miracle” Haydn 96. D-dúr szimfóniája?

Bartha Dénes tanár úr tudományos életműve egyik legfontosabb eredményének tartom, hogy fölvette a harcot a formatanok egyik megkövesedett, Adolf Bernhard Marx óta mind a mai napig élő elméletével. Bartha állásfoglalása summázva úgy szól, hogy amit a tankönyvek „dreiteilige Liedform”-nak neveznek, az se nem dreiteilig, sem pedig Liedform. A D-dúr szimfónia második tétele – bár nem szerepel Bartha példái között – ragyogó mintája a háromrészes dogmával szembeállítható valóságos négyrészességnek. További klasszikus példát mutatok be arra is, hogy a Bartha által bevezetett enjambement-terminus milyen jól szolgálja a zenei formában való tájékozódást. Végül néhány analitikus megjegyzést fűzök a szimfónia bámulatos ökonómiájához, harmóniai merészségéhez és a szólóhangszerek rendkívül gazdag használatához. Arra teszek kísérletet, hogy a ragadványcímet – melyről tudjuk, tévesen kapcsolódik a londoni bemutató „csodájához” – zenei oldalról igazoljam.
 

 

KELEMEN ÉVA

„I. osztályú segédtiszt a X. fizetési osztályban” – Bartha Dénes, a könyvtáros

Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter 430-1/26-1930 sz. rendeletetének értelmében „Dr. Bartha Dénes, volt berlini collegiumi ösztöndíjas 1930 októberében felvétetett a Gyűjteményegyetem tudományos segédszemélyzetének létszámába“. Szolgálattételre a Magyar Nemzeti Múzeumhoz került, melynek tizenkét esztendőn át tisztviselője maradt. Előadásom az életút eddig kevéssé ismert és részleteiben kevéssé feltárt állomását, Bartha szolgálatának első négy évét, a múzeum Zenetörténeti Osztályán (ma az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára) végzett munkáját tekinti át. Intézménytörténeti kutatások, korabeli iratok és beszámolók alapján követi nyomon részvételét az osztály mindennapi könyvtári feladataiban: gyarapításban, feldolgozásban, tájékoztatásban. Ugyanakkor bemutatja azt is, miként vélekedtek munkájáról felettesei, hogyan segítették kutatásait, támogatták tudományos törekvéseit. A referátum részeként ismertetésre kerül Bartha Dénes zeneműtári hagyatéka is.
 

 

KIRÁLY PÉTER

Egykorú beszámolók Hunyadi Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvőjéről – Forrásösszefüggések és zenetudományi tanulságaik

Mátyás és Beatrix 1476 telén megtartott esküvőjének forrásai már régóta közismertek. Az ünnepségsorozatról tudósító korabeli német beszámolók adatait a történészek és főként a művelődéstörténet kutatói – köztük a zenetörténészek is – az elmúlt több mint száz év során alaposan kiaknázták. Ennek ellenére magukat a forrásokat, valamint esetleges összefüggéseiket meglepő módon nem vizsgálták. Emiatt elsikkadhatott az a tény, hogy valójában nem négy független személyhez kapcsolható önálló német beszámoló létezik, miként azt eddig tudni véltük, hanem mindössze két forrásszöveggel rendelkezünk, amelyeknek egyike háromféle változatban maradt meg.
Ez a három szövegváltozat nem pontos, „szolgai” másolat. Mindegyik az ősforrás valamiféle átdolgozása. Az eltérések jelentősek – és éppen ezért gondot is okoznak. A három forrás bármely szakterület számára lényeges tartalmat hordozó szövegrészlete (vagy akár csak egyetlen kifejezés is) külön mérlegelést kíván: vajon tényleg megvolt-e az ősforrásban, s ily módon a leírtak az egykori események valós tanúbizonyságát jelentik, vagy pedig a kérdéses hely inkább valamelyik másoló–átszerkesztő utólagos hozzátoldása, esetleg az ősforrás szövegének szabad saját szavakkal történő visszaadása? A problematikus helyek között zeneiek is akadnak. A forráskapcsolatok rövid bemutatása után ezeket vizsgálja az előadás.
 

 

KISS GÁBOR

De tonorum cognitione – Tonális változatok a késő-középkori miserepertoárban

A középkori zenefelfogás egyik legizgalmasabb területét jelentik a dallamok racionalizálására, rendszerezésére és rögzítésére tett erőfeszítések. A moduszok rendszerének alkalmazása egy olyan dallamanyagra, amely orálisan hagyományozódott és nem a nyolc tónus későbbiekben meghatározott szabályai szerint formálódott, komoly nehézséget jelentett. Bár a teoretikus megközelítés és a flexibilisebb zenei gyakorlat a továbbiakban is valamelyest külön utakon járt, az előbbi tagadhatatlanul hatással volt az utóbbira. A dallamok értelmezési kényszere különösen felerősödött a vonalrendszeres notáció előtérbe kerülésével. A zenei emlékezet, a teoretikus kategóriák és a notáció interakciója a késő-középkorban is megmaradt: a forrásokban előforduló tonális változatokban a dallamok értelmezésére irányuló döntések, preferenciákat jelző választások tükröződnek. Az öröklődő „döntések” többnyire hagyományágakként rögzültek, így e változatok igen alkalmasak a különböző forráscsoportok viszonyának vizsgálatára. Az előadás elsősorban a közép-európai miseforrások moduszváltó tételeit veszi számba, megkísérelve azokat szembesíteni a késő-középkori traktátus-hagyománnyal. Ehhez kiindulásként a Bartha Dénes által kiadott Szalkai-kódex idevágó példáit és magyarázatait veszi alapul.
 

 

KOMLÓS KATALIN

Beethoven-portré 1939-ből – Bartha Dénes monográfiája

Bartha Dénes tudományos pályája egész fiatalon és óriási lendülettel indult. Alig 22 esztendősen doktorált Berlinben, 27 esztendős korától pedig már tanított a budapesti Tudományegyetemen és a Zeneakadémián. Az európai és magyar zenetörténet múltjával foglalkozó írásainak, közreadásainak egy jelentős, máig forrásértékű része az 1930-as évek folyamán, 30 éves korát megelőzően látott napvilágot.
Ennek a nemzetközi tekintetben is reprezentatív sorozatnak a lezárása a Franklin-Társulat kiadásában 1939-ben megjelent Beethoven-monográfia. Korszerű, világosan fogalmazott, tárgyszerű professzionizmussal megírt könyv, amely a mai olvasó számára sem tűnik cseppet sem porosnak. Kiváló jellemrajzot ad Beethovenről, „A zenei stílus problémái” címet viselő II. rész pedig ködös fejtegetések helyett a beethoveni zenei nyelv máig egyik legjobb és legteljesebb leírását adja. Modellként szolgálhat minden fiatal muzikológus számára.
 

 

KOVÁCS ILONA

Egy hibrid forma: Dohnányi A-dúr vonósnégyesének (op. 7) II. tétele

Az A-dúr vonósnégyes 2. tételének formája – ahogy arra a mű egyik első elemzője, Donald Francis Tovey rámutatott – nemcsak Dohnányi életművében, hanem az egyetemes zenetörténetben is különleges és egyedi: „the form, with its burden in the tonic major, is quite new”. Ebben a tételben két hagyományos formát – variációs és triós formát – olvasztott egybe a zeneszerző. A témát és négy variációját minden esetben nyolcütemes mottószerű szakasz (refrén) kerekíti le, ami maga is további variáció a variációban: motivikája a téma első két ütemét ismétli, a refrének második fele pedig variálási módjában követi a témaalak változásait. A befejezés funkcióját is betöltő, szünetekkel meg-megszakított szellemes zárórefrént Tovey Bartha Dénes kedves zeneszerzőjének, Haydnnak tréfáihoz hasonlította. A tétel rövid elemzését követően az előadás arra keres választ, volt-e előzménye, illetve folytatása e formának Dohnányi műhelyében.
 

 

KUSZ VERONIKA

Szabad és „szabad” variációk Dohnányi Ernő műveiben

Beethoven és kilenc szimfóniája című könyvében Bartha Dénes együtt tárgyalja a beethoveni szabad fantázia problémáját és a kései variációs művekben felbukkanó, általa „szabad témavariációnak” nevezett kompozíciós technikát (Budapest: Zeneműkiadó, 21975, 123–126. o.). Bartha szerint „ezekben a variációkban maga a téma egyáltalán nem is fontos; inkább a benne rejlő fejlesztési, karakterizálási lehetőségek ragadják meg hatalmasan Beethoven képzeletét [...]”. Dohnányi Ernő Beethoven-interpretációinak jelentősége és a magyarországi Beethoven-recepció történetében játszott szerepe köztudomású, ám a zeneszerző Dohnányit inkább Schumann és Brahms követőjeként szokás említeni. Mivel a Dohnányi-kutatás egyelőre kevés figyelmet fordított az életmű zenei elemzésére, talán nem eléggé ismert, hogy a komponista legtöbb művét beethoveni tematikus fejlesztés jellemzi, ami leginkább bizonyos variációs műveiben ragadható meg. Előadásomban Dohnányi Beethovent követő variációs stratégiáit kívánom néhány példán keresztül szemléltetni, illetve különböző típusú „szabad variációk” kompozíciós logikájára szeretnék rámutatni (Variációk és fúga G. E. témájára, op. 4, Gyermekdal-variációk, op. 25, Szimfonikus percek, op. 36).
 

 

LÁSZLÓ FERENC

A posztbarokk Mozart – hangszerszólós áriái tükrében

A hangszerszólós ária (Mozart anyanyelvén: „Arie mit obligatem Instrument”) jellegzetesen barokk áriaféleség. Bach kantátáiban százával fordul elő. Mozartnak kevés művében sikerült önnön – az utókor által klasszikusnak minősített – stílusába úgy betagolnia, hogy az ének- és a hangszerszóló a nagy barokk példaképekhez méltó egyensúlyban legyen (KV 490, 505). A hangszerszóló olykor nem terjed ki az ária egészére (KV 74a [87]/13, KV 418), máskor csak mutatós rátét (KV 74a [87]/13, 621/9, 621/23), vagy éppen az énekszóló rovására önfitogtató bravúrmutatvány (KV 612). A hangszer (harsona, oboa, kürt, hegedű, zongora, nagybőgő, klarinét, basszetkürt) megválasztását mindössze egy esetben sugallhatta a megzenésített szöveg (KV 35/5), az esetek túlnyomó többségében alkalomszerű és személyre szabott volt. Az idevágó darabok, illetve tételek formai tipológiája a barokkos Da Capótól (KV 35/5) és a Corelli, Telemann és mások hangszeres zenéjéből ismert, lassú–gyors–lassú–gyors négyrészes szonátatétel-szerkezettől (KV 46a[51]/9) az ABACA rondón (KV 208/10) át jut el ahhoz, az akkoriban korszerű lassú–gyors kéttételességhez, amelyet szintén rondónak hívtak (többnyire „Rondò” helyesírással).
 

 

MATZNÉ TÍMÁR ÁGNES

„Kvartett-fantázia?” – Műfajtörténeti vizsgálódás a Nagy Fúga strukturális és hangnemi koncepciójában

Beethoven utolsó vonósnégyeseinek értelmezéséről igen sok tudományos publikáció jelent meg. Magyarországon e művek elemzései mindenekelőtt Somfai László és Kárpáti János munkásságában, a Bartók-kutatás során kapott súlyozott jelentőséget.
Amikor Bartha Dénes bécsi klasszikus kollégiuma során azt a feladatot kellett kidolgoznom, hogy miként alakultak Haydn monotematikus szonátaformái vonósnégyeseiben, illetve hogyan teremtett hagyományt fúga-fináléival e műfajban, egyre közelebb kerültem a probléma mind mélyrehatóbb további vizsgálatához. Ennek kapcsán maradt meg emlékezetemben a Tanár úr annak idején felvetett kérdése: „Kvartett-fantázia”-e a B-dúr vonósnégyes önálló opusz számot kapott fináléja?
Az alkalomhoz méltó hozzájárulás lehet, ha e mű analízise kapcsán felmerülő konkrétumok segítségével megpróbáljuk új megvilágításba helyezni ezt a „különös kvartett-jelenség”-et. Mindehhez lehetőséget biztosított, hogy 2007 tavaszán, az összkiadás részeként végre megjelent az op. 130 új kritikai kiadása számos fontos, az ősforráshoz kapcsolódó dokumentummal (G. Henle Verlag, München).
A Nagy Fúga strukturális problémája rávilágít a kései Beethoven alkotói folyamatainak végső tanulságára: nem egy széteső ciklus leszakított finaléja, hanem tökéletesen szuverén alkotás, amelyben a szonáta ciklus és forma egybekomponálásával találkozunk a Haydn-tól örökölt monotematizmus jegyében. A témafeldolgozó módozat (lásd fúga) Beethoven variációs technikájának szonátában kikristályosodott remeke.
Liszt Ferenc, aki a romantikusok 1810-es generációjából a legkorábban és a legmélyebben értette meg Beethovent, ebben a műalkotásban találhatta meg h-moll szonátájának ősforrását.
 

 

MIKUSI BALÁZS

Mozart „megszakított rondói”

A Mozart-család 1777 októberéből fennmaradt leveleiben két ízben is szó esik Wolfgang „strasbourger-Concert”-jéről. A kutatók sokáig a KV 218-as D-dúr hegedűversenyt gyanították e terminus mögött, Bartha Dénes egy éppen ötven esztendeje megjelent tanulmányában azonban meggyőzően érvelt amellett, hogy a „strassburgi” jelző valójában a KV 216-os G-dúr koncert fináléjában felbukkanó táncra vonatkozik. Előadásomban e tétel sajátos formáját „megszakított rondónak” nevezem (lévén a szokásos rondóformát az idegen idézet megjelenése szinte a tétel kontinuitását veszélyeztetően töri meg), s arra a kérdésre keresem a választ, Mozart későbbi, hasonló formai jegyeket mutató művei (KV 218, 219, 239, 251, 271, 378, 415 és 482) vajon ugyancsak konkrét idézeteket rejthetnek-e.
 

 

PÉTERI LÓRÁNT

„isteni kockavetések” – Gustav Mahler 2. szimfóniája 3. tételének formája: egy új megközelítés

Mahler 2. szimfóniájának scherzo tételét egyes elemzői három-, illetve ötrészes triós formaként, mások sajátosan besorolhatatlan formaként jellemezik. A forma kérdése ugyanekkor nem jelenik meg elsődleges problémaként azokban az értelmezésekben, melyek a tétel lehetséges jelentéseit (kulturális kódjait) kutatják.
Előadásomban az eddigi analízisek alapfelvetéseitől eltérően először azt a feltételezést szeretném bizonyítani: a tétel leírható egy tematikus tömbökből álló készlet két permutációjának egymásutánjaként. E formai elv felismerése egyfelől termékenyen kérdőjelezi meg a triós forma által sugallt funkciókat. Másfelől lehetővé teszi, hogy a formában a zene jelentésének egyik fő hordozóját ismerjük fel. A kétrészes mahleri forma egyik lehetséges modelljét az E.T.A. Hoffmann regényeiben feltűnő, két szférából álló (tündéri–hétköznapi; reális–fantázia), de átjárható világban látom. A Mahler-scherzo formájának egy másik lehetséges kontextusát a Nietzsche Zarathustrájában többször is feltűnő kockajáték-metafora adja. Míg a forma kétrészessége aláásni látszik a tétel scherzo-mivoltát, addig a permutációs elv érvényesülése értelmezhető a műfajjal folytatott dialógus keretében.
 

 

SOMFAI LÁSZLÓ

Liedform, Quatrain-modell, strófaszerkezetű témák

Bartha Dénes tudományos publikációinak utolsó tíz évét lényegében egyetlen téma körüljárása töltötte ki. Ezt a specifikus témát egyesült államokbeli egyetemi tanári éveihez (1964–1981) választotta, azonban a gondolat csírája az 1930-as évekbeli magyar népzenei hanglemezfelvételeken való asszisztálásáig nyúlik vissza. Hat dolgozatban, előbb Haydn példákon („Volkstanz-Stilisierung” 1967, „Thematic Profile” 1969), majd Beethoven kapcsán („On Beethoven’s Thematic Structure” 1970, „Drei Finale-Themen” 1971), végül, részben Mozartot elemezve, két összefoglaló tanulmányban („Liedform-Probleme” 1972, „Das Quatrain-Modell” 1976) a bécsi klasszikus zene mesterműveiben olyan téma- és tétel- (tételrész-) formációkat vizsgált, amelyeket – túlnyúlva a hagyományos formatanokon – a strófaszerkezettel hozott kapcsolatba. Az előadás kitér a Bartha-féle érvelés nem minden tekintetben kedvező nemzetközi fogadtatásának okaira, valamint az általa felvetett ideák folytathatóságára.
 

 

TARI LUJZA

Bartha Dénes, a 18–19. század magyar zenéjének kutatója

Bartha Dénes sokoldalú munkásságának egyik központi magját képviselik az énekelt magyar versek 18–19. századi forrásaira vonatkozó vizsgálódásai az első, 1932-es és 1935-ös tanulmányoktól az 1953-as Pálóczi Horvát Ádám-féle Ötödfélszáz énekek... című kötetig.
A 18. századi kéziratos, kottás dallamok között, s különösen Pálóczi feljegyzései közt számos német eredetű dal, illetve – olykor Pálóczi által is hivatkozott – hangszeres változattal rendelkező ének található. A primitív kottaírással fennmaradt dallamok megfejtése, a változatok felderítése ma is lenyűgöző tudásról árulkodik. Különösen a Pálóczi-kötetben jellemző Barthának a zenetörténet–népzene szoros összetartozását figyelembe vevő munkamódszere; az, ahogyan hatalmas anyagismeret birtokában párhuzamba állította az ismert, vagy ismeretlen, társtalanul álló dallamokat, támaszkodva az újabban publikált hazai és külföldi zenetörténeti eredményekre, illetve csakis az egykori Népzenekutató Csoportban hozzáférhető népzenei gyűjtésekre.
Az előadás néhány kiragadott példa segítségével igyekszik bemutatni Bartha munkáinak aktualitását, néhány új adattal megerősítve megfigyeléseit a magyar és német daltermésből (vessző!) illetve a verbunkos zene témaköréből.

 

 

VIKÁRIUS LÁSZLÓ

A zenetörténet antológiája vagy régi zenetörténet-írás? – Megjegyzések Bartha Dénes munkájának eredeti kiadásához

Szabolcsi Bence 1940-ben, egy általános összefoglalásban kísérelte meg – mint Bartha Dénes írta – szellemtörténetileg megrajzolni a zene, azon belül a régi zene történetét, Régi muzsika kertje címmel pedig 1947-ben adta először közre kis gyűjteményét zenetörténeti forrásszövegekből. E munkákat egészítette ki egyedülálló módon Bartha Dénes 1948-ban a Magyar Kórus kiadóvállalatnál megjelent, A zenetörténet antológiája című kiadványa. A munka, mint a Bachig tartó európai zenetörténet példatárszerű áttekintése, kevés, s szinte kizárólag német példákra támaszkodhatott. Értékét, időtállóságát jelzi, hogy 1974-ben a jegyzetanyag korszerűsítésével – Tallián Tibor gondozásában – újra érdemes volt közreadni, hogy a zenét tanulók újabb nemzedékei számára jelenthesse az egyetlen kötetben összefoglalt kottás régi zenetörténetet.
Az első kiadásra támaszkodva, előadásomban nemcsak saját korában és környezetében igyekszem meghatározni az Antológia helyét és nemzetközi jelentőségét, hanem mind anyagában, mind módszertanában összevetem több hasonló egykorú vagy újabb munkával (Archibald T. Davison–Willi Apel: Historical Anthology of Music, Norton introduction to music history). Emellett az azóta megjelent áttekinthetetlenül bőséges forráskiadás (fakszimilék, kritikai kiadások) és hangfelvételek figyelembevételével a Bartha „zenefilológiai kommentár”-jai elé írott bevezetőjében is kiemelt három különösen részletesen tárgyalt példát (17. Perotinus: Mors klauzula, 18. Ave virgo regia – Ave gloriosa – Domino motet és 27. Dufay: Alma Redemptoris Mater) vesszük szemügyre. Ehhez fő szempontunk a közreadás és a kommentár mai tudományos értéke lesz, ám ugyanakkor azt sem hagyhatjuk majd figyelmen kívül, hogy több újabb, meghatározó zenetörténeti kézikönyv (Neues Handbuch für Musikwissenschaft, Richard Taruskin: The Oxford History of Western Music) a szellemtörténeti megközelítés helyett sokkal inkább a zenei példák mentén haladó in concreto tárgyalást állította a zenetörténet-írás középpontjába.

Dokumentumok

A konferencia meghívója (pdf)

Konferencia-felhívás (pdf)

 

 

Bartha Dénes (1908. október 2., Budapest – 1993. szeptember 7., Budapest), zenetörténész, nemzetközi hírű Haydn-kutató, a Liszt Ferenc Zeneakadémia zenetudományi tanszakának alapító tanszékvezetője, több amerikai egyetem vendégtanára. 1926 és 1930 között tanult zenetudományt a berlini egyetemen, ahol tanára volt Hermann Abert, Johannes Wolf, Friedrich Blume, Arnold Schering, Curt Sachs és Erich von Hornbostel. Eleinte főként középkori és reneszánsz zenetörténeti témákkal foglalkozott; disszertációját stíluskritikai alapon Benedictus Ducis és Appenzeller művei attríbúciós kérdéseinek szentelte. 1935-től elsősorban magyar zenetörténeti kérdések és a népzene foglalkoztatta. A Nemzeti Múzeum könyvtárosa (1930–1942) és egyidejűleg (1935-től) tanít a Liszt Ferenc Zeneakadémián, valamint egyetemi magántanár. Szabolcsi Bencével közösen alapítja meg 1951-ben a Zeneakadémián a Magyarországon első és máig egyetlen zenetudományi szakot, s így egy egész új zenetudós nemzedék képzésében játszott meghatározó szerepet. Ugyancsak Szabolcsival közösen szerkesztette a Magyar Zenei Szemlét (1941–1944), a Zenei Szemlét (1947–1949), a Magyar Zenetudományi Tanulmányok (1953–1961) köteteit, valamint a Studia Musicologicát (1961–). Számos Egyesült Államokbeli egyetemen, így a Smith College-ban (1964), a Harvard Egyetemen (1964 és 1965 nyarán), a Cornell egyetemen (1965–1966) és Pittsburgh-ben (1966–1967), ahol A. W. Mellon professzor volt 1969 és 1978 között.
1937-ben magyar népzenei hangfelvételek sorozatát kezdeményezte (Magyar népzenei gramofonfelvétele, 1937, Bartók lejegyzéseivel). Nemzetközi elismertségét 1956-tól erőteljes Haydn-kutatásai alapozták meg, mely a Széchényi Könyvtárban őrzött Esterházy-hagyatékon alapult (Haydn als Opernkapellmeister, 1960). Későbbi munkáiban Haydn, Mozart és Beethoven műveinek forráskérdései és szerkezeti elemzése foglalkoztatta. 1961 és 1977 között a Nemzetközi Zenetudományi Társaság elnökségének tagja; 1963-ban Dent Mdallal, 1969-ben Erkel díjjal, 1982-ben az osztrák Ehrenkreuz für Kunst und Wissenschafttal tüntették ki. 1990-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

(A Grove Music Online Marvin Tartak által írt szócikke és a Brockhaus Riemann Zenei lexikon, szerk. Boronkay Antal, 1. köt., 1983 alapján)

 

Lebenslauf

Ich, Dionys Bartha, röm.-katholischer Konfession, wurde am 2. Oktober 1908 zu Budapest als Sohn des Ministerialbeamten Richard Bartha und Gemahlin, geb. Paula Imling, geboren. Meine (humanistische) Mittelschulbildung erhielt ich im Gymnasium des Piaristenordens Budapest IV., welches ich Mai 1926 mit dem Reifezeugnis verließ. Gleichzeitig studierte ich Musik an der Fodor-Musikschule Budapest und war im Schuljahr 1925/26 an der Landes-Musikakademie Budapest inskribiert, woselbst ich im Mai 1926 eine Prüfung in Klavierspiel und Theorie bestand. Im Herbst 1926 bezog ich mit dem Stipendium des K. Ungar. Ministeriums für Kultus und Unterricht die Universität Berlin, wo ich mich bis Wintersemester 1929/30 einschl. im Hauptfache dem Studium der Musikwissenschaft, im Nebenfache dem der Philosophie und der mittellateinischen Philologie widmete. Meine Lehrer im Hauptfach waren die Herren Professoren Joh. Wolf, Abert, Schering, Sachs und Hornbostel, in den Nebenfächern Spranger, Dessoir, Strecker, Wilamowitz-Moellendorff und Ed. Norden. Den genannten Herren Professoren bin ich für wertvolle Förderung meines Studiums zu Danke verpflichtet; vor allem aber gebührt mein ergebnster Dank dem K. Ungar. Minister für Kultus und Unterricht, Sr. Exzellenz Grafen Kuno v. Klebelsberg, der durch Verleihung einer Stipendiatstelle im Collegium Hungaricum Berolinense mir den Vollzug meiner Studien in Berlin hochherzig ermöglichte und wohlwollend förderte.
 

 

Életrajz

Én Bartha Dénes, római-katolikus vallású, 1908. október 2-án születtem Budapesten, mint Bartha Richárd, minisztériumi tisztviselő és felesége, szül. Imling Paula gyermeke. Humán középiskolai tanulmányaimat a piarista rend Budapest IV. kerületi gimnáziumában végeztem, és 1926. májusában érettségivel zártam. Egyidejűleg zenét is tanultam a budapesti Fodor Zeneiskolában, s az 1925/26-os tanévben beiratkoztam a budapesti Országos Zeneakadémiára, ahol 1926 májusában zongora- és zeneelmélet vizsgát tettem. 1926 őszén a Magyar Királyi Kultusz- és Oktatásügyi Minisztérium ösztöndíjával beiratkoztam a berlini egyemre, ahol 1929/30 téli szemeszterrel bezárólag főszakon zenetudományi tanulmányokat folytattam, mellékszakon pedig filozófiát és közép-latin filológiát hallgattam. Főszakos tanáraim Joh. Wolf, Abert, Schering, Sachs és Hornbostel tanár urak voltak, mellékszakon Spranger, Dessoir, Strecker, Wilamowitz-Moellendorff és Ed. Norden tanár urak. A nevezett tanár uraknak hálával tartozom tanulmányaim előmozdításáért; legfőképp azonban legmélyebb hálával tartozom Klebelsberg Kuno gróf őexcellenciájának, a K. Magy. Kultusz- és Oktatásügyi miniszter úrnak, ki a Collegium Hungaricum Berlinense egy ösztöndíjas helyének odaítélése révén berlini tanulmányaim lefolytatását nagyvonalúan lehetővé tette és jóindulatúan támogatta.

Dr. Dénes Bartha: Benedictus Ducis und Appenzeller. Ein Beitrag zur Stilgeschichte des 16. Jahrhunderts (Wolfebüttel – Berlin: Georg Kallmeyer Verlag, 1930)

 

***

 

 

ELŐZETES

J. Győri László:

Sokoldalúság és specializáció

Készülődés a centenáriumi Bartha Dénes-konferenciára

In: Muzsika, 2008 szeptember

 

 

BESZÁMOLÓK

Kerékfy Márton:

Egy sokoldalú tudós emlékére

Konferencia Bartha Dénes születésének centenáriumán

Hatodszorra rendezte meg szokásos őszi tudományos konferenciáját a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, amelyet az idén száz esztendeje született Bartha Dénes emlékének szenteltek. A kétnapos rendezvény szervezői, Dalos Anna és Vikárius László olyan előadásokat vártak, amelyek Bartha munkásságát választják témájuknak, vagy a zenetörténész valamely kutatási területéhez kapcsolódnak.

Bővebben: Muzsika, 2008 december

 

 

Malina János:

Egy nagy tudós hagyatéka I.–II.

Bartha Dénes-emlékkonferencia / Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság

Bartha Dénes – a nála szűk évtizeddel idősebb Szabolcsi Bencével együtt – a magyar zenetudomány „hőskorának” emblematikus alakja, a ma középkorú muzikológus-nemzedéknek szellemi-szakmai nagyapafigurája.

Bővebben: http://www.revizoronline.com (I.: 2008.10.14.); (II.: 2008.10.15.)