Konferenciák » 2013 » Összefoglalók

 

 

A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság
X. tudományos konferenciája

 

„A forráskutatás múltja, jelene és jövője
a magyar zenetudományban”


 

2013. október 4–5.

MTA BTK Zenetudományi Intézet Bartók Terme
(Budapest, I. Táncsics M. u. 7.)

 

 

Az előadások tartalma

 

 

BIRÓ VIOLA (MTA BTK ZTI Bartók Archívum)

Bartók első bihari gyűjtésének forrásai – újragondolva

 

Az 1909–1910-es bihari gyűjtőút több szempontból is mérföldkőnek tekinthető Bartók munkásságában. Ezen a vidéken találkozott Bartók elsőként olyan dallamokkal, amelyek egyértelműen felkeltették érdeklődését a román népzene iránt, így az itt gyűjtött dallamok közreadásával megvalósíthatta első nagyszabású tudományos kiadványát. Alkotói fantáziáját is szinte azonnali reakcióra serkentette e gyűjtőút, amiről több népdalfeldolgozás és egyéni kompozíció is tanúskodik, mint például a Két román népdal (1909, kiadatlan), a Vázlatok 5–6. tétele (1909), az 1. román tánc, op. 8a (1910) és a Két kép 2. tétele (1910).
A kiadásra szánt tudományos és művészi alkotások azonban csupán egy hosszú munkafolyamat végeredményét mutatják. E munkafolyamat részleteinek felderítéséhez, Bartók döntéseinek megértéséhez a bihari gyűjtéshez kapcsolódó források beható vizsgálata szükséges. A gyűjtés különösen gazdag forrásanyaga a helyszíni gyűjtést rögzítő fonográffelvételektől és gyűjtőfüzetektől, a különböző időszakokban keletkezetett lejegyzéseket és javításokat tartalmazó támlapokon át, a publikált kötet anyagáig terjed. Ráadásul mivel a kötetet Bartók később beolvasztotta nagy román gyűjtésébe, a Rumanian Folk Music további forrásainak vizsgálata is indokolt. Előadásomban bihari dallampéldák forrásanyagának vizsgálatán keresztül kísérlek meg rámutatni néhány kérdésre Bartók gyűjtésével, lejegyzésével, rendszerezésével és ezeknek zeneszerzői továbbgondolásával kapcsolatban.

 

 

BOZÓ PÉTER (MTA BTK ZTI 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport)

„Csupa oktalan osztrák és cseh muzsikus”: a budapesti Népszínház operettelőadásainak zenekara

 

Hány főből, milyen hangszerekből állt egy operettelőadás zenekara a késő 19. századi Budapesten? Kik voltak az 1875 és 1908 között működött Népszínház zenekarának tagjai? A napi zenélésen túl milyen egyéb tevékenységet folytattak? Milyen más intézményeknél működtek? És – talán ez sem mellékes – milyen nemzetiségűek voltak? Előadásomban ezekre a kérdésekre szeretnék választ keresni. Egyfelől két kései, szubjektív visszaemlékezés részletét kívánom elemezni, Rákosi Jenőnek, a színház első igazgatójának memoárjaiból, illetve Verő Györgynek, az intézmény rendezőjének és sikeres zeneszerzőjének a Népszínház történetéről 1925-ben kiadott írásából. Majd a nyilvánosságnak szánt, korabeli társulati listákat vizsgálom. Mivel a budapesti Népszínház nem adott ki olyasféle zsebkönyveket mint a pesti Nemzeti Színház, vagy Molnár György rövidéletű budai Népszínháza, nyomtatott listák meglehetősen hiányosan jelentek meg társulatáról, különféle országos színházi évkönyvekben. Ráadásul ezek sem minden esetben szolgálnak részletes felvilágosítással az intézmény muzsikus tagjairól. A Népszínház Budapest Főváros Levéltárában őrzött iratanyagában persze fennmaradtak kéziratos társulati listák is, melyeket a mindenkori bérlő-igazgató az intézmény működését felügyelő Népszínházi Bizottmány számára készített, általában egy-egy évad kezdetén. A színház zenekaráról a fentebb említett forráscsoportok alapján kibontakozó képet lényegesen árnyalják azonban a Népszínházban bemutatott operettek fennmaradt előadási anyagai, melyek túlnyomórészt az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában találhatók. Úgyhogy képletesen szólva a zenekari árok mélyére ereszkedem: az operettelőadások piszkos partitúráit és szennyes szólamanyagait hívom segítségül az évkönyvek, társulati listák és memoárok adatainak kritikájához.

 

 

CZAGÁNY ZSUZSA (MTA BTK ZTI Régi Zenetörténeti Osztály)

A Váradi Szekvencionále

 

A 15. század végi váradi székesegyház Filipecz János püspök által rendelt díszkódex-sorozata csupán töredékekben maradt ránk. Az antifonále Győrben őrzött korpuszát a kézirat számos kül- és belföldi gyűjteményekben szétszóródott lapja egészíti ki, s teszi lehetővé a középkori váradi zsolozsma énekkészletének legalább hozzávetőleges rekonstrukcióját. Az antifonále két testvérkódexe, a mise anyagát egykor hasonlóan reprezentatív módon felölelő graduále és szekvencionále mostohább sorsra jutott: esetükben a kutatás egyelőre kizárólag töredékekre támaszkodhat. Éppen ezért kényszerülünk arra, hogy a fönnmaradt darabokat a lehető legsokoldalúbb mélyelemzésnek vessük alá, figyelembe véve a más körülmények közt elhanyagolhatónak ítélt szempontokat is. A legújabb, több helyszínen folytatott terepkutatás eredményeit felhasználva az előadás a Váradi Szekvencionále eddig előkerült hét darabját veszi számba, s a hajdan bőséges készlet e kis szeletéből kiindulva tesz kísérletet a szekvenciarepertoár összetételét, sajátos vonásait és külföldi párhuzamait érintő következtetések levonására.

 

 

DALOS ANNA (MTA BTK ZTI 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport)

A magyar zenetudomány-történet forrásai: egy adatgyűjtés tapasztalatairól

 

Az MTA BTK Zenetudományi Intézete az elmúlt négy évben jelentős vállalkozásba fogott annak érdekében, hogy összegyűjtse, és – a magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiáinak mintájára – szakszerű bibliográfia-formába öntse az 1900 és 1950 között publikált magyar zenetudományi irodalmat. A még most is folyamatban lévő forráskutatás eredményeként közel hétezer bibliográfiai adatot sikerült feltárni, s ez jelentősen megváltoztatta e hőskorként jellemzett időszak magyar zenetudományának volumenéről, tematikai preferenciáról, irányzatairól, diskurzusairól és minőségéről eddig alkotott elképzeléseinket. Ez az adatmennyiség képezi a 2013 nyarán nyilvánossá tett Magyar Zenetudomány Bibliográfiája Adatbázis alapját is. Előadásomban az adatok összegyűjtésének metódusáról, a gyűjtés közben felmerült módszertani és történeti problémákról, a hatalmas forrásanyag jellegzetességeiről, valamint a bibliográfiai kutatás közvetlen hasznáról tervezek beszélni, s előadásom révén kívánom felhívni a figyelmet egy eddig a magyar zenetörténeti vizsgálódásokban elhanyagolt témára, a magyar zenetudomány történetének kutatására.

 

 

DOMOKOS ZSUZSANNA (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont)

Gretchen-átiratok a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatócentrum archívumában

 

A Liszt Kutatócentrum három olyan Liszt-korabeli átiratot őriz a Faust szimfónia Gretchen tételéből, amelyeket Liszt bizonyíthatóan ismert, sőt javított is. Ezek közül a legjelentősebb Carl Tausig átirata, amelynek Gretchen tétele bizonyíthatóan Liszt saját, zongora két kézre készített átiratának első forrása. Egy Weimarban őrzött, Liszt által kiegészített és aláírt átirat a döntő bizonyíték arra, hogy Liszt Tausig átiratát vette alapul saját zongora kétkezes változatához. A szimfónia Liszt által készített korai és kései változataihoz hasonlítjuk a másik két átirat zenei megoldásait is: a Leopold Zellner által kamaraegyüttesre készített és a harmóniumra és zongorára hangszerelt Friedrich Stade-féle átiratot.
A Faust szimfónia kompozíciós folyamatának forrásláncát Somfai László dolgozta fel, beleértve az átiratokat is. Az ő munkáját figyelembe véve keressük azokat a zenei, elsősorban hangszerelési finomságokat, amelyek rávilágítanak arra, miként képzelte el Liszt a tétel hangzásvilágát zongorán, illetve az eredeti hangszereléstől eltérő kamarazenei összeállításban. Természetesen figyelembe vesszük a szerzői kétzongorás változatok megoldásait is, különösen ott, ahol Liszt és az átiratokat készítő komponisták zenei elképzelése eltér.

 

 

ENYEDI PÁL (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport)

A magyarországi orgonatörténeti kutatás

 

Az előadás a szerzőnek a Magyar Egyházzene folyóiratban korábban megjelent írásához („A magyarországi orgonaépítés kutatása”, VIII. évf. 1. szám) kapcsolódik. Míg abban elsősorban a kutatás története kapott hangsúlyt, most maga a kutatás kerül a vizsgálódás fókuszába, a témához kötött sajátságaival, forrásaival, lehetséges céljaival és módszereivel.
Az orgonának – mint minden más hangszernél összetettebb szerkezetnek – hosszú története alatt korok, területek, orgonaépítői iskolák szerint a legkülönfélébb szerepű, nagyságú, felépítésű és hangzású változatai jöttek létre. Jóllehet történetének kutatása – a hangszertörténet-kutatás részeként – alapvetően a muzikológia segédtudománya, a fentiek miatt nemcsak sokrétű zenetörténetünk teljesebb bemutatásához járulhat hozzá, hanem a társadalom-, gazdaság-, ipar- és művészettörténet, az egyház- és liturgiatörténet részére is értékes adatokat szolgáltathat, egyúttal segítheti az örökségvédelmet, valamint a mai előadói gyakorlatot.
Az írott források mellett az előadás nagyobb teret szentel a fennmaradt hangszerek vizsgálatának is, melyek nagymennyiségű, jelentős tartalmú, másként többnyire nem megszerezhető adatot szolgáltatnak, valamint történeti rétegzettségükkel gyakran önmagukban is jól mutatják az orgonaépítés és -játszás sokféle okból bekövetkező változását.

 

 

FARKAS ZOLTÁN (Magyar Rádió Zrt.)

Istvánffy Benedek másolatai a győri székesegyház kottatárában

 

A győri székesegyház kottatára a 18. századi magyarországi zenetörténettel foglalkozó kutatók figyelmének előterében áll. A mai Magyarország területén lévő püspöki kottatárak közül ez a gyűjtemény a leggazdagabb, ráadásul bőséggel tartalmaz a 18. század első feléből származó forrásokat is. Másfelől a kottatár a kor egyik legtehetségesebb hazai komponistájaként számon tartott Istvánffy Benedek (székesegyházi karnagy és orgonista 1766 és 1778 között) műveinek legfontosabb lelőhelye. A győri gyűjtemény és a kismartoni plébániatemplom (és részben az Esterházy-kottatár) repertoárjának kapcsolatai szintén izgalmas kutatási témát kínálnak. Istvánffy saját műveinek forrásai a Musicalia Danubiana kötetekben történt kiadás során gondos filológiai vizsgálatban részesültek. Magam korábban két kisebb forráscsoportot, Istvánffy Benedek Conforto-másolatait, illetve Haydn-művek forrásait vizsgáltam.
Jelen előadásban az Istvánffyval kapcsolatba hozható teljes kottaanyag (35 zeneszerző 108 műve, valamint további 38 anonim forrás) filológiai vizsgálatával a következő kérdésekre keresem a választ:
1. Milyen mértékű és jellegű Istvánffy másolói közreműködése (a teljes forrás az ő kezétől származik vagy csak egyes szólamok lejegyzése, a kopista által leírt szólamokhoz fűzött korrekciók, kiegészítések, csak a címlap, stb.)?
2. Megállapítható-e, hogy a győri székesegyház számára vagy korábban készültek a másolatok?
3. Azonosítható-e a „vegyes”, több kéztől származó kották többi kopistája, és mindez mit árul el a győri székesegyház kottabeszerzéseiről és zenei gyakorlatáról? (E kérdéskörhöz tartozik a források használatra, előadásra utaló bejegyzéseinek értékelése is.)
4. Mely műveknek, műcsoportoknak lehetett szerepük Istvánffy saját zeneszerzői fejlődésében?
Fentieken keresztül remélhetőleg azt is sikerül felvázolni, milyen eredményekkel kecsegtethet a teljes kottatár részletes, szisztematikus filológiai feldolgozása. Előadásomat Vavrinecz Veronikának ajánlom, aki a győri székesegyházi kottatár rendezésével megteremtette minden további kutatómunka alapját.

 

 

FERENCZI ILONA (MTA BTK ZTI Magyar Zenetörténeti Osztály)

Variáns vagy hiba? Mit, miért és hogyan egészíthetünk ki vagy javíthatunk? Az első kéziratos magyar nyelvű graduál közreadásának problémái

 

A protestáns graduálirodalom első kéziratos emléke, a Csáti Graduál (1602) a másik Sárospatakon őrzött Graduállal, valamint több kéziratos és nyomtatott kötettel együtt néhány évvel ezelőtt került vissza Sárospatakra az oroszországi Nyizsnyij Novgorodból, ahol a második világháború vége óta hadizsákmányként őrizték. Azóta a Graduált restaurálták, anyagát CD-felvételen is hozzáférhetővé tették. Tartalmáról már korábban tájékozódhattunk az MTA Könyvtára Kézirattárában őrzött 19. századi másolat alapján, melyet most az eredeti ismeretében hitelesnek tekinthetünk. A másolatból természetesen hiányoznak a rajzos iniciálék és a későbbi bejegyzéseket sem különítették el az alaprétegtől.
A Musicalia Danubiana sorozat folytatásaként, valamint a mezőcsáti polgárok felkérésére ennek az első kéziratos Graduálnak a kiadására kerülhet sor. A forrás értelmezését rendkívüli módon megnehezíti az a tény, hogy a Graduál a 18. század végén Csátról már jelentősen megcsonkítva került Sárospatakra; a kéziratban több mint húsz helyen állapítható meg olykor 1–1 levélnyi, többnyire azonban hosszabb, meghatározhatatlan terjedelmű hiány.
A kiadás irodalmi, nyelvészeti, liturgiai, zenei és paleográfiai tájékozódást feltételez, sőt a zenei tételek értelmezése olykor még a zenetörténészeknek is nehézséget okoz. Az egyébként gondos lejegyzésből ugyanis hiányzik a tájékozódást segítő kulcs, bár a középkori latin minták ismeretében általában biztos hangnemi keretbe illeszthetők a magyar nyelvű gregorián tételek. Az előadásban a szöveg és a zene kiadási elveiről, a pótlás-kiegészítés és a javítás módszeréről esik szó.

 

 

GILÁNYI GABRIELLA (MTA BTK ZTI Régi Zenetörténeti Osztály)

A hiányzó láncszem? Egy 1687-es pálos „antifonálé” Crikvenicából

 

2010 áprilisi kutatóutunk során egy mindeddig ismeretlen pálos rendi zsolozsmaforrást fedeztünk fel a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár gyűjteményében (jelzet: R 3038). A könyv címlapján az 1687-es keletkezési dátum olvasható, illetve egy későbbi kéztől származó kurzív szöveges bejegyzés, amely az Adria-menti crikvenicai pálos kolostort jelöli meg a használat helyeként.
Leletünk több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt a magyar zenei notációval leírt, gondosan megszerkesztett, archaikus kiállítású kötet több mint száz évvel a gregorián ének aktív alkotóperiódusának lezárása után keletkezett, ezáltal jól illeszkedik poszt-tridenti kutatási témánkba. Másrészt különösen fontos a forrás, mert a Trident utáni pálos zsolozsmaemlékek között a legkorábbinak tekinthető: a 17. századból ugyan fennmaradt egy hangjelzett kötet a mise énekeivel (vö. Újhelyi Graduale, 1623), de a pálos zsolozsmaliturgia 17. századi állapotáról, énekrepertoárjáról, dallamstílusáról eddig nem lehetett tudni. A korábbi vizsgálatok a 18. századi zsolozsmaforrásokra fókuszáltak, és a mintegy tucatnyi retrospektív kóruskönyv alapján kimutatták, hogy hagyománytiszteletének legutolsó fázisában a pálos rend a középkorihoz képest erősen leegyszerűsített liturgiát, kevert stílusú dallamanyagot és egy szélsőségesen stilizált magyar/pálos kottaírást használt. Érdekfeszítőek tehát a következő kérdések: milyen a 17. századi forrás repertoárjának összetétele, a zenei notáció? archaikusak-e a dallamok? milyen régies vonások mutathatók ki a 18. századhoz képest? végső soron a középkori vagy a 18. századi formához áll-e közelebb a könyv tartalma? esetleg az Újhelyi Gradualéhoz hasonló „hiányzó láncszemként” egy átmeneti zsolozsmarepertoárt és dallamstílust rögzít?

 

 

HAMBURGER KLÁRA

Az utolsó tekercs: 29 kiadatlan Liszt-dokumentum a bayreuthi Richard-Wagner-Archivból

 

A bayreuthi Richard-Wagner-Archivban fennmaradt 29 (félig francia, félig német nyelvű) Liszt-dokumentum között akad jó pár rövid üzenet: barátoknak, ismerősöknek és családtagoknak. Saját műveiről háromban esik szó: van egy (autográf) koncertprogramvázlat Berlinből, 1841-ből, egy levél Härtelnek a szimfonikus költemények kiadása ügyében, és egy töredék a Schott-kiadó igazgatójának, Dr. Streckernek, az Années III. kötete kiadásával kapcsolatban. Van két távirat: az egyiket Liszt maga töltötte ki, Wittgenstein hercegnének jelzi, mikor érkezik Rómába. A másikat, „másnap reggel”, Liszt Miska nevű inasa küldte Gottschalg orgonistának, Weimarba: „Meister ½ 12 Nacht verschieden. Mihal.” Az (autográf) levelek közül leginkább azok érdemelnek figyelmet, amelyekben már emigrációja előtt, illetve alatt próbál segíteni az anyagi csődbe jutott Wagnernek. Figyelemre méltóak azok a nagyon gondos és praktikus tanácsok, amelyeket egy belga írónak ad, aki franciára kívánja fordítani és Brüsszelben színre vinni Wagner valamelyik operáját. Kiemelkedő jelentőségű az a négy, 1868–1870 közötti Liszt-levél, amely csak Daniela von Bülow német fordításának tisztázatában, az ő kézírásában maradt fenn: ezeket Liszt Cosimával közös barátnőjüknek, Marie von Moukhanoff-Kalergis-nek írta: valamennyinek tárgya a családi botrány, a Cosima-Bülow-Wagner-Liszt viszony, és valamennyiből Liszt emberi nemessége derül ki.

 

 

IGNÁCZ ÁDÁM (MTA BTK ZTI 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport)

„Mondd meg, mit szeretsz!” A Kádár-korszak ifjúsági lapjainak slágerlistáiról

 

A széles körben a múlt század ötvenes éveitől elterjedő slágerlisták fontos forrásai a populáris zene nyugat-európai történetének, hiszen azokból éppúgy kiolvasható a divatok és fogyasztói szokások változása, mint az egymással kapitalista viszonyok között versengő lemezcégek, kiadók és rádióállomások zenei ízlésre gyakorolt hatása. Vajon a korabeli slágerlisták vizsgálatával az információáramlás és fogyasztás szabadságától megfosztott egykori szocialista országok könnyűzenei életéről is hasonló tényeket tudhatunk-e meg? Előadásomban, amelyben a magyarországi ifjúsági sajtótermékek legjelentősebbjének számító Ifjúsági Magazin, illetve a KISZ központi lapjaként ismert Magyar Ifjúság (1966-tól, illetve 1968-tól megjelenő) efféle lajstromjainak forrásértékére szeretném a figyelmet felhívni, arra is keresem a választ, mennyiben lehetnek ezek a nyugati gyakorlattól merőben eltérően, olvasói szavazatok alapján összeállított toplisták a hatvanas évek magyar könnyűzenei életét megismerni kívánó kutató segítségére.
Az elemzés során kitérek a hitelesség kérdésére, a kezdeti idők ama gyakorlatára, amely a külföldi és magyar szerzemények külön listákba történő rendszerezését jelentette, s igyekszem rávilágítani azokra a tényezőkre is, amelyek következtében 1968-ra a külföldi kedvencek eltűntek a listákról. Végezetül az egykori közönség könnyűzenei ismereteit, ízléspreferenciáit, illetve azok 1966–68 közötti módosulásait tervezem felvázolni, s ehhez a sajtóanyagok mellett a Kossuth Rádió Csak fiataloknak és Vasárnapi koktél, valamint az idehaza csak korlátozottan fogható, mégis rendkívül népszerű Szabad Európa Rádió Tinédzser Party nevű rádióműsorainak „tracklist”-jeit és forgatókönyveit hívom segítségül, azokét az egykorú műsorokét tehát, amelyekből a magyar zenebarátok főként informálódni tudtak a könnyűzenei élet történéseiről, újdonságairól.

 

 

KACZMARCZYK ADRIENNE (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Az albumlap mint Liszt-forrás

 

Az album-, illetve emléklapokat a 19. századi szalonkultúra emlékeiként, tehát mindenekelőtt zeneszociológiai dokumentumokként szokás számon tartani. Joggal, hiszen a címzett személye és a keltezés a szerző társadalmi kapcsolataira vonatkozó ismereteinket gazdagítja, a felkérésre papírra vetett, rendszerint valamely híressé vált műből származó részlet pedig az idézett mű recepciótörténetéhez szolgáltat adalékot. Az ilyen dokumentumok ugyanakkor sok esetben az alkotói műhelybe is bepillantást engednek. Azokról az albumlapokról van szó, amelyek a végleges műalak kialakítása és kiadása előtt íródtak, és amelyek ezáltal keletkezéstörténeti és kompozíciós szempontból is figyelmet érdemelnek. Liszt Ferenc hetvennél is több albumlapja között számos példa található mind a mű kiadása előtt, mind az utána írottakra. Előadásomban az előbbiek csoportját vizsgálom, kitérve a konkrét műhöz nem kapcsolható albumlapok értelmezésének problémájára is.
Az albumlapok felkutatását, azonosítását és közlését feladatának tekinti az Editio Musica Budapest által gondozott Új Liszt Összkiadás. A forráskutatás fontos segítsége a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont Liszt-adatbázisa, amelynek koncepciója és létrehozása mindenekelőtt Eckhardt Mária tudományos igazgató érdeme. Előadásommal a magyar és nemzetközi Liszt-filológia e vezető képviselője előtt szeretnék tisztelegni. Önzetlen szakmai támogatásáért, amit hosszú évek óta élvezhetek, személy szerint is hálás vagyok neki.

 

 

KASKÖTŐ MARIETTA (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

„Gut ist es gegangen, nichts ist geschehen!“ A cecilianizmus első nyomai Magyarországon a Katholikus Egyházi Zeneközlöny mint korabeli sajtóforrás tükrében

 

A 19–20. század fordulóján virágzó egyházzenei reformtörekvés, a cecilianizmus, Európa számos országához hasonlóan Magyarország egyházzenei életére is hatást gyakorolt. A magyarországi cecilianizmus történetében az első igazi áttörést Bogisich Mihály, belvárosi káplán, később püspök, a budai Egyházi Zeneegyesület titkára hozta meg: 1897. szeptember 2-án az ő kezdeményezésére alakult meg az Országos Magyar Cecília Egyesület, a Franz Xaver Witt által 1868-ban alapított Allgemeiner Deutscher Cäcilienverien mintájára. Kongresszusokat, gyűléseket szerveztek, és különböző kiadványokat adtak közre szintén az ACV szellemiségében. Az egyesület első hivatalos lapja a Katholikus Egyházi Zeneközlöny volt, amely 1893 szeptemberétől 1914 decemberéig működött kezdetben Erney József, majd Kucsera József, Bundala János, Járosy Dezső és Langer Viktor szerkesztésében. A lap elsődleges célkitűzései közé tartozott a ceciliánus elvek népszerűsítése. A mozgalom magyar képviselői abban látták mindezek eredményes elterjesztésének és befogadásának zálogát, ha közelebbről megismertetik az olvasóközönséggel a cecilianizmus alappilléreként szolgáló, a 19. századvégi liturgikus kontextusban egyre inkább elhanyagolt gregorián egyházi éneket, illetve a Cecília-mozgalom által preferált 16. századi szerzők, Palestrina és Lassus életét és műveit. Erről tanúskodnak többek között a Katholikus Egyházi Zeneközlöny „Az egyházi zene tanulmányozásáról”, vagy „Hiveinkkel miként kedveltessük meg az egyházi choral-éneket” címet viselő állandó rovatai.
A Katholikus Egyházi Zeneközlöny az egyetlen olyan korabeli sajtóforrás, amelyen keresztül hiteles képet kaphatunk a Cecília-mozgalom magyarországi megjelenésének idején fennálló egyházzenei problémák akkori megítéléséről, megoldási kísérleteiről. Előadásomban e forrásokon keresztül kívánom megvilágítani a Cecília-mozgalom jegyében tett kezdeti törekvések hazai fogadtatását, ezzel együtt betekintést nyerve a cecilianizmus magyarországi történetével foglalkozó kutatások jelenlegi állapotába.

 

 

KELEMEN ÉVA (Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtár)

„A kéziratoknak is van lelkök...” Hagyatékok az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában

 

Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára megalapítása óta kiemelten foglalkozik a magyar zenetörténet forrásaival. Első vezetője, Isoz Kálmán a hazai zenei emlékek lehető legteljesebb sorának egybegyűjtésén és megőrzésén, továbbá a zenetudomány műveléséhez szükséges másodlagos források megszerzésén túl különösen fontosnak tartotta, hogy kortárs „hazai szerzőink eredeti, saját-kezűleg írt műveinek minél tekintélyesebb sorozatát” szerezze be. Törekvését a Tár későbbi vezetői is magukénak vallották, így Kecskeméti István is, akinek vezetése alatt kezdődött meg a Bartók és Kodály utáni magyar zeneszerző-nemzedékek eredeti kottakéziratainak rendszeres gyűjtése. E tudatos állományépítés következtében napjainkra számos jelentős múlt századi zeneszerző, kismester vagy akár műkedvelő komponista életművét lelheti fel gyűjteményünkben az érdeklődő.
Előadásomban szó lesz e források kezelésének hagyományos könyvtári módszereiről, a jelenkori feldolgozás szerteágazó és összetett munkafolyamatairól, melyek végeztével a kották a polcokra kerülnek, s megkezdődhet az érdemi életműkutatás. Egy-egy jellemző példával (hagyatékkal) illusztrálom a helyszíni megtekintés, az adományozóval folytatott tárgyalás, a rendszerezés-selejtezés, archiválás, katalogizálás olykor nem várt nehézségeket hozó pillanatait.

 

 

KISS GÁBOR (MTA BTK ZTI Régi Zenetörténeti Osztály)

Megőrzés és alakítás kettőssége a kéziratos és nyomtatott esztergomi források alapján

 

A liturgikus nyomtatványokra általában úgy tekintünk mint a megőrzés és alakulás kettősségében formálódó hagyományok utolsó stációjára, azok kodifikációjára; e nyomtatványok viszonyítási pontként szolgálnak a kéziratos források közötti eligazodáshoz. A nyomtatott és kéziratos források viszonya azonban összetettebb, minthogy ezt az egyszerű képletet alkalmazhatnánk rá. A nyomtatvány egyfelől kivételes, korábban nem volt lehetőség a hagyomány intakt megőrzésére, másfelől azonban – önkényes mintakövetése miatt – a tévedés kockázatát is magában rejti, ráadásul a korrekció lehetősége nélkül. Jól mutatja ezt, hogy például a kéziratos miseforrások (gradualék vagy missalék) megoldásai közül nem minden esetben a többségi változatot találjuk a nyomtatványokban, illetve hogy sokszor az egy tőről fakadónak gondolt nyomtatványok sem teljesen azonosak egymással. Vajon arra utalnak-e ezek az eltérések, hogy a kéziratos források bűvöletében olyasminek tulajdonítunk fontosságot, aminek a korabeli gyakorlat kisebb figyelmet szentelt, vagy ellenkezőleg: azt jelzik, hogy a rálátás korlátozottsága, az igény megváltozása vagy az új típusú redakciós feladat erőfeszítései miatt nem volt mód, illetve törekvés a hagyomány változatlan megőrzésére. Akárhogy is, a kéziratos források és nyomtatványok szisztematikus szembesítésére nem került sor. Az előadás a magyarországi kéziratos miseforrások néhány jellemző pontját kívánja az eddiginél átfogóbban összehasonlítani a definitív forrásokkal (nyomtatott ordinárius, missale), megpróbál következtetéseket megfogalmazni és az eddiginél pontosabb képet rajzolni viszonyukról.

 

 

KÖVÉR GYÖRGY (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történeti Intézet, Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszék)

A történész és a hangok: forráskutatói tűnődések

 

A történettudomány egészen a legutóbbi időkig szinte kizárólag az írott forrásokkal foglalkozott. Ebben valószínűleg szerepet játszott az is, hogy a hangzó történeti anyag rögzítésére alkalmas technikák (a gyorsírástól a magnetofonig) kifejezetten újabb kori fejlemények, miközben a történeti kútfők kutatásának módszertana alapjában a premodern világra támaszkodva alakult ki. Ezt lényeges eltérésnek tekinthetjük a zenetudományhoz képest, ahol a hangjelek-kották különböző formái jóval korábban elterjedtek. Ám – a kínálkozó alkalom ellenére – nem kívánok illetéktelenül a zenetudományi forrástan területére tévedni. Arra jutottam, hogy kiválasztok néhány olyan alappéldát, amikor a történésznek lehetősége kínálkozik a hangzó és írott források együttesét kutatni. Vajon miként tud élni ezzel az adottsággal?
A problémát a hagyományos politikatörténet, sőt a jogtörténet sem kerülheti meg. Gondoljunk csak a parlamenti felszólalások gyorsírásos rögzítésére, s a jegyzőkönyvek kiadására. Nem véletlenül kavart nagy vihart, amikor nem is olyan régen beszüntették a kormányüléseken magnetofon-felvétel készítését. A nyilvánosság (és a történetírás) számára a kérdés kettős: 1. van-e (s fennmarad-e) primér nyoma annak, ami ott elhangzott, 2. hogyan történik a hangok jegyzőkönyvi átirata? Talán elegendő az utolsó Kádár-beszéd szerkesztési gondjait említenem. De jogtörténeti szempontból is fontos kérdés, hogy a bírósági tárgyalásokon a vádlottak és tanúk vallomásait a maguk teljességében rögzítik-e, vagy csak a bíró foglalja össze magnóra a jegyzőkönyv számára a „tömör” változatot? Ismeretes, hogy Magyarországon az első gyorsírással rögzített tárgyalás a tiszaeszlári ügyben Nyíregyházán történt. De vajon tényleg szó szerint az jelent meg a Nyírvidék különkiadásában a sztenogrammákban, ami a megyeháza nagytermében elhangzott? Mindent pontosan értettek és mindent lejegyeztek az egyébként a parlamentből odavezényelt kitűnő gyorsírók? De említhetjük a vizsgálati kihallgatások jegyzőkönyveinek (vagy épp a lehallgatások írott változatának) forrásproblémáit is.
A hangzó anyag átírásának kérdései meghatározóak a napjainkban oly divatos oral history források készítésének, felhasználásának esetében is. Mi legyen azokkal az információkkal, amelyek elmondásakor arra kért alanyunk, hogy most kapcsoljuk ki a készüléket? Aztán mit tegyünk a leíráskor, ha interjúalanyunk többször nekifutva keresi a szavakat, kihagy néhányat, s nehezen értelmezhetővé teszi a mondatokat? S mit takar egy hosszú szünet, a hallgatás? Hová tűnik a transzkripciókor az intonáció jelentősége? S csak érinthettünk olyan, az akusztikai jelenségeken túlmutató vizuális mozzanatokat, mint, hogy az alany kerüli a tekintetünket, vagy hogy hirtelen élénken gesztikulál. (Nem keverve most ide olyan „apróságot” sem, amikor például nyilvánvalóan valótlant állít, azaz azon kapjuk magunkat, hogy „hamis történelmi forrás” előállításához asszisztálunk). Néhány pontra koncentrálva talán sikerült felvetnünk legalább a kérdést: megengedheti magának egy akár tradicionális, akár posztmodern történész, hogy „botfülű” legyen?

 

 

KOMLÓS KATALIN

Retrospektív nyomozás Koháry Mária grófnő, zeneszerzőnő után

 

A bécsi Gesellschaft der Musikfreunde könyvtárában található egy kéttételes E-dúr billentyűs szonáta kéziratos példánya, amelynek címlapján a következő felirat olvasható: Sonata per il Clavi Cembalo / Par Mademoiselle la Comtesse Marie de Koháry.
A felvidéki Hont vármegyéből származó Koháry-család Mária nevű tagjairól bizonytalan és egymásnak ellentmondó adatok maradtak fenn. A családfa tanulmányozható Nagy Iván Magyarország családi czímerekkel és nemzékrendi táblákkal (Pest, 1859) című történeti munkájában; további három meghatározó forrás a Besztercebányai Levéltár Koháry-Coburg családra vonatkozó anyaga, a hontszentantali kastély muzeális hagyatéka, illetve a bécsi Wienbibliothek Portheim-katalógusa. A levéltári aktákban főként gazdasági és birtokügyekkel foglalkozó iratok találhatók: művészeti-zenei vonatkozásokkal nem foglalkoznak. A Bartha Dénes és Tóth Margit által szerkesztett Zenei lexikon II. kötete (1965) azonosít egy bizonyos Koháry Máriát mint szonátánk szerzőjét. De valóban róla van-e szó? Napjaink tudományos forrásnak semmiképpen sem tekinthető internetes „lexikonja”, a Wikipédia egy sokkal később élt Koháry Mária Antónia grófnőt tekint „az első magyar zeneszerzőnő”-nek: hiteles lehet-e ez? Közel húsz éve kezdett nyomozásom, kutakodásom vezethet-e cáfolhatatlan eredményre? megtudhatjuk-e valaha is, hol és kinél tanult, milyen inspirációkból merített, milyen hangszeren játszott Mademoiselle la Comtesse Marie de Koháry? Ez előadásom detektív-története.

 

 

MÁCSAI JÁNOS

A hangzó anyag mint forrás

 

Az előadás abból a feltevésből indul ki, hogy a rögzített hangzó anyagot zenetörténeti forrásnak tartjuk. A hangrögzítés több mint egy évszázados történetének forrásismereti helyzete kevésbé rendezett, mint az írásos zenei emlékeké. A kiadott hangfelvételek katalogizálásának nincs egységes, szisztematikus, nemzetközileg elfogadott rendszere. A kiadottaknál jóval nagyobb számban léteznek a különböző archívumokban őrzött kiadatlan hangzó anyagok (rádió- és televíziótársaságok, előadók, együttesek, zenei intézmények, előadótermek, operaházak stb. felvételei). E források hozzáférhetősége nemcsak tulajdon- és szerzői jogi okokból nehezebb, mint a kiadott anyagoké, hanem katalogizáltságuk szintje és rendszere is igen különböző, sokszor esetleges. Ez az anyagmennyiség az utóbbi három évtizedben a rögzítés könnyebbé válásával rohamosan nő. A videókorszakban egyre gyakrabban jelent mindez képfelvételt is.
A diszkográfiák általában nem átfogó jellegűek, csupán egy-egy kiadóhoz köthetően jelennek meg. A szerzői vagy előadói diszkográfiák ritkán tudományos igényűek, még ritkábban teljesek. Az előadás első fele e forrásokban igyekszik segíteni az eligazodást, valamint áttekinti a terület forrásismereti, tipológiai és néhány statisztikai problémáját. Bár a hangzó anyagok esetében a forrásismeret részét képezik a technikai kérdések is, az előadás terjedelmi okból csak érintőleg foglalkozik ezekkel.
Az előadás második része a gyűjteménnyel bíró hazai intézményeket veszi számba, és megkísérli, hogy képet adjon az ezekben őrzött anyagokról. Végezetül néhány, a szakmai közvélemény előtt alig ismert, azonban jelentős magángyűjteményről is szó esik. A hangrögzítés technikai lehetőségei és a hanghordozó felületek gyors változásai miatt ezeknek az anyagoknak a katalogizálásáról, dokumentálásáról világszerte zajlik a vita. Mivel ezek keletkezésük pillanatától a tudományos kutatás számára forrásanyagnak tekinthetők, fontos, hogy a muzikológia a saját szempontjaival is részt vegyen a nemzetközi diskurzusban.

 

 

MALINA JÁNOS (Nemzetközi Eszterházi Opera-Alapítvány, IOFE)

A megkerült koronatanúk: az eszterházi operaelőadások librettóinak újabb kori fordulatos története

 

Bartha Dénes és Somfai László úttörő monográfiájában, a Haydn als Opernkapellmeisterben azt olvashatjuk, hogy az egykori „Esterházy-librettógyűjtemény” – valójában a Hárich hercegi levéltáros által a harmincas és negyvenes években a kismartoni hercegi könyvtárból kiemelt és Budapestre hozott válogatás – a várbeli Esterházy-palota 1945-ös lebombázása következtében megsemmisült. Ez a vélekedés az irodalomban a legutóbbi időkig tartotta magát. Ezzel szemben Hárichnak a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde könyvtárában őrzött, a hercegi udvar zenei és operaéletére vonatkozó feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a szóban forgó librettók mindvégig az ő birtokában voltak, és 1958-as emigrációja után is a birtokában maradtak. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok utalnak továbbá arra, hogy a Hárich halála (1990) táján, illetve az azt követő bő évtizedben három nagyobb részletben, különböző helyeken felbukkanó, az eszterházi operajátszáshoz kapcsolódó szövegkönyveket is tartalmazó librettó-lelet, amely jó háromnegyedét teszi ki az említett gyűjteménynek, valóban közvetlenül Hárich tulajdonából származik. Ezeknek a librettóknak, illetve Claudio Sartori 1990 és 1994 között megjelent átfogó librettó-katalógusának a tanulmányozása, némi könyvtári kutatómunkával kiegészítve, arra az örvendetes eredményre vezetett, hogy – tekintettel arra, hogy időközben különböző gyűjteményekben, így magában a kismartoni könyvtárban is számos további eszterházi librettó került elő – ma egyetlen kivétellel minden olyan librettó megvan, amelynek valamely példányáról Pohltól napjainkig bármilyen forrásból tudomásunk volt (még ha jelenleg sajnos nem is hozzáférhető az anyag egy része). Az egyetlen hiány azonban nem háborús veszteség: Landon és Sartori szerint a szóban forgó librettóból, Salieri La fiera di Veneziájából nem is olyan régen létezett még egy példány Kismartonban.

 

 

MIKUSI BALÁZS (Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtár)

Johann Nepomuk Dunkl emlékalbuma

 

Johann Nepomuk Dunkl (1832–1910) a Rózsavölgyi kiadó társtulajdonosaként az 1860-as évek közepétől bő két évtizeden át a pesti zeneélet egyik meghatározó alakja volt. 1876-ban megjelent – elsősorban tanára, Liszt Ferenc személye körül forgó – visszaemlékezéseiből főbb vonásaiban rekonstruálható életpályájának első szakasza, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában nemrégiben fellelt, gerincén Erinnerungen 1852–1866 feliratot viselő album azonban rengeteg új adattal gazdagítja a képet. A kötetet Dunkl éppen abban az esztendőben kezdte vezetni, amikor végleg a zenei pálya mellett döntött, s első szándéka szerint feltehetőleg akkor zárta le, amikor az önálló zongoraművészi karrier reményével immár végleg leszámolva sógora, Grinzweil Norbert társa lett a Rózsavölgyi-cég élén. Az emlékalbum alaprétegét ennek megfelelően az aktív zongoraművészi pályafutás fellépéseit dokumentáló nyomtatott koncertműsorok jelentik – a gyűjtemény folyamatos bővítése azonban végül is túlnyúlt a kötetre gravírozott 1866-os záródátumon, s az Erinnerungen utólag beragasztott, egyre változatosabb kiegészítő anyagokkal gazdagodott: újságkivágatokkal, a Dunkl-család tagjainak ajánlott kották címlapjaival, hivatalos iratokkal, sőt báli meghívókkal. Az album egésze így érzékletesen dokumentálja egy tehetséges, de némileg megkésve indult koncertező zongoraművész kényszerű pályamódosítását, majd zeneműkiadói, illetve közéleti karrierjének kiteljesedését.

 

 

NAKAHARA YUSUKE (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Bartók-kéziratok rendezésének problémái: a Mikrokosmos esete

 

A forráskutatással foglalkozók alapvető feladata a források áttekinthető leírása, valamint a forráslánc megállapítása, hiszen ezek révén további kutatók könnyen tudnak tájékozódni a kéziratok labirintusában. A Mikrokosmos esetében ez a feladat egyszerűnek tűnik. A Bartók-kéziratok jelenleg az interneten is elérhető jegyzéke (http://www.zti.hu/bartok/ba_hu_06_m.htm?0301) három alapvető forráscsoportot különböztet meg (fogalmazvány, lichtpaus tisztázat és lichtpaus másolat), melyeknek keletkezési sorrendje egyértelmű. A hátralévő feladat mindössze ennek kiegészítése lenne néhány újonnan felfedezett forrással és adattal. A helyzet azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű, hiszen az aktuális forráscsoportok maguk sem egységesek. Feltehetőleg már Bartók kezei közt is összekeveredtek a különféle kéziratlapok, ám a kézirat mai állapota a New York-i Bartók Archívumban elvégzett – jó szándékú, de részben önkényes forráscsoportokat létrehozó – rendezési munka eredménye.
Kétségtelen, e csoportosításnak mindmáig van gyakorlati haszna – legfőképpen a Budapesti Bartók Archívumban található másolatok e szerint vannak elrendezve és könnyen elérhetők. A források leírásakor azonban a kutató kénytelen a forráscsoport egyes rétegeit megkülönböztetni és e rétegeket külön-külön kronologikus rendbe állítani. Például a PS1 (Piano Sketch = „zongora vázlat”) jelzetű, általában inkább „fogalmazvány”-nak nevezhető csoport 7. oldala Bartóktól származó „75-ös” oldalszámot visel, amely valójában a PID1-ID2 (Piano Intermediary Draft = „átmeneti zongora fogalmazvány”) jelzetű lichtpaus-„tisztázat” csoporthoz tartozik. A PS1 3–6. oldala pedig a 147-es számú „Induló” című darab koncertelőadásra készült autográf másolatát tartalmazza. Felmerülhet a kérdés, tartsuk-e meg a régi csoportosítást, vagy rendezzük-e át a lapokat, és hozzunk-e létre egy újabb, keletkezéstörténetileg pontosabb csoportosítást? Előadásomban olyan pragmatikus megoldást fogok javasolni, amely könnyen megvalósítható a modern informatika segítségével.

 

 

PAPP ÁGNES (MTA BTK ZTI Régi Zenetörténeti Osztály)

Egy retrospektív forrás új megvilágításban: a 17. századi, ún. „Medvedics” Rituale

 

A vizsgált forrás földrajzi, időbeli és műfaji szempontból a perifériához látszik kapcsolódni. Egy kis plébániáról származik a zágrábi püspökség területéről, ahonnan – eltekintve a zágrábi székesegyház 15. század végi, Thuz Osvát püspök nevéhez fűződő reprezentatív kódexeitől és az újkori szerkönyvektől – nem rendelkezünk értékelhető hangjegyes, liturgikus forrással. Keletkezési helye az 1686 előtt másfél évszázadig három részre szakadva vegetáló Magyarország határsávjához tartozott. Leírásának idejére, 1650 tájára a liturgikus-énekes gyakorlat évszázados művelésének folytonossága megszakadt, a nyomtatás előretörésével a mértékadó liturgikus könyvek kézbe vehetőkké váltak, a kéziratosság visszaszorult. Az énekeskönyv típusa éppen ezért nem átfogó vagy reprezentatív (gondolunk itt a zsolozsma és a mise „klasszikus” könyveire), hanem inkább a szükségleteknek és a kor szellemének megfelelően a liturgikus alkalmakat válogatva közlő, műfaját tekintve vegyes tartalmú (rituále-, processzionále-, cantionále-jellegű), a szertartások leírását ad hoc jelleggel zenei példákkal vegyítő, használati munka.
A másoló előtt jól ismertnek kellett lennie a régi magyarországi (esztergomi) rituálénak, amelynek az 1490-es évektől a tridenti zsinat idejéig jelentek meg hagyományőrző, mértékadó nyomtatott redakciói (vö. Obsequiale seu baptismale, 1501; illetve az Oláh Miklós-féle Ordo et ritus Strigoniensis, 1560). A kézirat második, terjedelmesebb része azonban már a Pázmány Péter személyéhez fűződő 1625-ös Rituale Strigoniense beosztását és szövegezését követte. Bizonyítható azonban, hogy a kompiláció legsajátabb szertartásrendjeinél és bizonyos kottás részeknél a több mint százéves nyomtatott Zágrábi Missale (1511) mintaként állt a másoló előtt. A Medvedics Rituale a dallamváltozatok lejegyzése szempontjából éppúgy, mint a tonárius szokatlanul megválasztott mintapéldáiban is – ezekben Szent István király zsolozsmájából válogat a kalendáriumot szem előtt tartva − gyakorlatias és konzervatív; felfedezhetők benne a saját, helyi örökséghez való ragaszkodás és a régi újraalkalmazásának jelei.

 

 

RETKES ATTILA (Gramofon – Klasszikus és Jazz)

Szigorúan ellenőrzött improvizációk: 1964 és 1989 között megjelent magyar jazzlemezek forráselemzése

 

Az 1960-as évek elején jelentős ideológiai fordulat bontakozott ki a jazz műfajának magyarországi megítélésében. A korábban dekadensnek bélyegzett, az „imperalizmussal és gyarmati elnyomással” azonosított – s ezért szigorúan tiltott – műfaj fokozatosan újra megjelenhetett a klubokban, zenés szórakozóhelyeken, majd a színház- és hangversenytermekben, illetve a monopolhelyzetben lévő állami hanglemezkiadó, a Hungaroton stúdiójában is. A szocializmus évtizedeinek első magyar jazzlemeze, a Gonda János vezette Qualiton Jazz Együttes albuma (Modern Jazz I.) 1964-ben jelent meg, s ezt a rendszerváltásig mintegy száz jazz-kiadvány követte. Az előadás – tudomásunk szerint – elsőként kísérli meg az 1964 és 1989 között, túlnyomórészt a Hungaroton kiadásában napvilágot látott magyar jazzlemezek forráselemzését. Megvizsgáljuk, milyen szólisták és zenekarok, s általuk milyen stílusirányzatok juthattak el a műfaj hazai rajongóihoz. Elemezzük a Hungaroton művész- és repertoárpolitikáját, különösen figyelmet fordítva az évente megjelenő magyar jazz-antológiák szerkesztési elveire. Vizsgáljuk a kárpát-medencei és balkáni népzene, illetve a hagyományos cigány zenekultúra hatását tükröző kiadványokat, a jazz és a rock fúziójára irányuló törekvéseket. Az előadás címéből kiindulva arra is rávilágítunk, hogy – más könnyűzenei műfajokhoz hasonlóan – a kötetlen improvizációra épülő jazz előadóinak is meg kellett küzdeniük a szocialista kultúrpolitika elvárásaival, a művészi szabadságba való beavatkozással, a cenzúrával.

 

 

SZACSVAI KIM KATALIN (MTA BTK ZTI Magyar Zenetörténeti Osztály)

Az 1820–1830-as évek a vokális-hangszeres repertoár forrásaiban:
kottatárak, kottainventáriumok

 

Míg dél-német területen az 1803-as Reichsdeputationshauptschluß következményeként az egyházi vagyon szekularizálásával többek között a figurális zenélés gazdasági bázisát is felszámolták, a liturgikus-egyházzenei gyakorlat továbbvitele pedig teljes mértékben a Kirchenmusikvereinok polgári intézményére hárult, addig a birodalomnak e határozat által kevésbé érintett részében a zenei nyilvánosság szerkezetében bekövetkező változások kevésbé voltak radikálisak, késéssel és fokozatos átmenettel jelentkeztek.
Különösen érvényes ez a királyi Magyarországra, ahol a polgárosodás üteme közép-európai mércével is lassabb volt. A legtöbb helyen az egyház a 19. század első (sőt második) felében is fenntartotta vokális-hangszeres együtteseit, a Kirchenmusikvereinok alapítása nem vált általános jelenséggé. Amennyiben polgári zenei egyesületek egyáltalán létrejöttek, ezek inkább kisegítőkként, mint önállóan működtek a templomi együttesek mellett. E templomi, illetve templomi és egyesületi zenekarok ugyanakkor a polgári zenei élet – például a nyilvános hangversenyek – meghonosításában is kulcsszerepet játszottak, lényegében kettős funkcióban működtek. A figurális repertoár 18. századi szekularizálódása ezt lehetővé tette. Az operanyitányokból, áriákból, versenymű- és szimfónia-tételekből, továbbá különböző kamaraművekből osztrák-bécsi modell szerint összeállított hangversenyprogramok és a templomi szertartásokat kísérő figurális repertoár között meglepően sok az átfedés.
A konferencia-előadás a 19. század elején készült számos kottainventárium és a fennmaradt kottatárak alapján ezt a lassú átalakulást veszi szemügyre, és azt vizsgálja, hogy a vokális-hangszeres repertoár felől közelítve az 1820–1830-as évek mennyire tekinthetőek valóban korszakhatárnak.

 

 

ANNE VESTER (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Béla Balázs’ Der holzgeschnitzte Prinz. Zu den Primärquellen des Szenarios und ihrer Problematik

 

In der Weihnachtsausgabe des Nyugat vom 16. Dezember 1912 erschien Balázs’ Märchen vom hölzernen Prinzen mit dem ungarischen Titel A fából faragott királyfi. Táncjáték egy felvonásban. Seiner optischen Form und Funktion nach entspricht der Text einem Szenario, wie es üblicherweise zur Schaffung eines Handlungsballetts als Arbeitsgrundlage des Komponisten und Choreographen dient. Laut den Untersuchungsergebnissen von Katalin Szőnyi-Szerző arbeitete Bartók nicht mit dem gedruckten Nyugat-Text. Im Bartók-Archiv befinden sich aus Bartóks Nachlass eine, aus mehreren, an sich fragmentarischen Quellen zusammengestellte ungarische Handschrift (BH: IV/399) sowie eine deutsche Handschrift (BH: IV/401), die jeweils das Libretto zum Inhalt haben und vielleicht für Bartók angefertigt wurden. Damit arbeitete Bartók, bevor er sich an die Kompositionsarbeit setzte, wie diverse Eintragungen mit Bleistift in seiner Hand zeigen. Im Fokus des Vortrags steht nun die Problematik dieser Manuskripte. Meine Untersuchung geht von den stark zusammengefassten Ergebnissen Katalin Szőnyi-Szerzős aus, welche stellenweise zu korrigieren, ergänzen und im Detail näher zu beleuchten sind. So taucht etwa in der deutschen Quelle eine fremde Hand auf. Szőnyi-Szerző nahm an, dass es sich um die Handschrift von Emma Kodály-Schlesinger handelte. Eine erneute Begutachtung der Handschrift führte allerdings zu einem anderen Ergebnis. Einen eindeutigen Hinweis auf die Identität einer Hilfsperson während der Verfassung der deutschen Übersetzung gibt Balázs in seinem Tagebuch-Eintrag vom 13. Juli 1913 in Szeged (siehe Napló I, S. 606). Einige der Unterschiede zwischen den Quellen können exemplarisch mit der Musik verglichen werden.

 

Balázs Béla A fából faragott királyfi: a librettó primer forrásainak problematikájáról

 

Balázs Béla meséje A fából faragott királyfi. Táncjáték egy felvonásban címmel jelent meg a Nyugat 1912. december 16-i karácsonyi számában. Megjelenését és műfaji jellegét tekintve a szöveg megfelel egy olyan szcenáriumnak, amilyet a táncjátékok, illetve „cselekményes balettek” (Handlungsballett) zeneszerzői és koreográfusai használtak munka-példányként. Szerző Katalin kutatásai szerint Bartók nem a nyomtatott Nyugat-szöveg alapján dolgozott. A Bartók Archívumban a Bartók Hagyatékból származó kéziratok között egy több, önmagában töredékes kéziratból összeállított magyar (BH: IV/399) és egy német nyelvű kézírásos szövegkönyv (BH: IV/401) található. Ezekkel dolgozhatott Bartók, mielőtt a komponáláshoz fogott, amint különböző kézírásos bejegyzései mutatják. Az előadás középpontjában e kéziratok problematikája áll. Vizsgálódásom Szerző Katalin eredményeinek rövid összefoglalásából indul ki, amelyeket olykor pontosítani, kiegészíteni és közelebbről megvilágítani igyekszem. Így például a német forrásban felbukkanó idegen kézírás azonosítását, melyet Szerző Katalin Kodály Emmának tulajdonított, az újabb kéziratvizsgálat szerint módosítanunk kell: Balázs Béla 1913. július 13-i szegedi naplóbejegyzése (lásd Napló I, 606.) egyértelművé teszi ugyanis, ki segítette a német fordítás elkészítésében. A források között tapasztalható eltérések közül néhányat példaképpen a balett zenéjével fogok összevetni.

 

 

VIKÁRIUS LÁSZLÓ (MTA BTK ZTI Bartók Archívum)

Esettanulmányok Bartók Gyermekeknek című sorozatának forrásláncához

 

Bartók-művek forrásláncainak mindenre kiterjedő tipológiáját Somfai László dolgozta ki „Kézirat és Urtext” címmel közölt tanulmányában (1981). A források általa megállapított lehetséges rendje (témafeljegyzésektől fogalmazványokon át tisztázatokig, másolatokig és különböző kiadásokig, sőt szerzői hangfelvételekig), noha nagyobbrészt a zeneszerző magyarországi hagyatékának anyagán szerzett tapasztalatokra épült, az azóta teljességében hozzáférhetővé vált amerikai hagyaték anyagának megismerése után is messzemenőkig eligazít a forrásféleségek között.
A Gyermekeknek (1908–1911) sorozat részben füzetenként, részben darabonként változó forrásokkal rendelkezik, s a teljes sorozat nem ábrázolható egyetlen forrásláncban. Mivel népzenei feldolgozásokról van szó, többnyire az adott dallam (és dalszöveg) népzenei lejegyzései megelőzik a legkorábbi kompozíciós vázlatokat, s a stemmában való feltüntetésük indokolt lehet. Néhány darab Gyermekeknek-beli megfogalmazását pedig egy korábbi dal-feldolgozás is megelőzte. Ugyanakkor a sorozat egyes darabjai többszörös átdolgozáson estek át. A Zongorázó ifjúság című albumban 18 darab szerepelt (Rózsavölgyi, átdolgozás 1937, megjelenés 1938), a teljes sorozat revíziójára pedig Amerikában, a For Children előkészítésekor került sor (Boosey & Hawkes, átdolgozás 1943, megjelenés 1946). Végül további eltéréseket tartalmaz 15 magyar feldolgozás kései szerzői hangfelvétele (1945). Az előadásban különböző forrásláncok bemutatására teszek kísérletet egyes darabok (többek között az I., 17. sz., „Kis kece lányom”, II., 26. sz. „Kerülj rózsám, kerülj”) keletkezéstörténetének és forrásanyagának bemutatása révén. Egyúttal a „rekonstruálandó” Urtext fogalmának a gazdag, olykor hiánytalan forrásanyag ismeretében való jelentőségére is kitérek.

A Gyermekeknek sorozat teljes forrásanyagra épülő kritikai közreadása az OTKA által támogatott „Bartók összkiadás” vállalkozás keretében készül. Az előadás témája pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem 2012/13-as tanévében a zenetudományi tanszak BA 2–3. évfolyamán tartott „Urtext”-kurzus anyagához is kapcsolódik.

 

 

WATZATKA ÁGNES (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont)

Adalékok a magyar Cecília-mozgalom keletkezéstörténetéhez: magyarországi levelek a regensburgi Bischöfliche Zentralbibliothek állományában

 

A 19. század második felének egyházzenei reformtörekvései erőteljes fellendülést hoztak a zenei historizmus terén. A több országban párhuzamosan kibontakozó kezdeményezések közül kiemelkedik a német cecilianizmus, amely Franz Xaver Witt vezetésével jól szervezett, erőteljes mozgalommá alakult. Franz Xaver Wittet és társát, Franz Xaver Haberlt számos magyarországi érdeklődő is felkereste levelével: papok, egyházkarnagyok, orgonisták. A levelek a történelmi Magyarország különböző részeiről származnak: Erdélyből, Felvidékről és a Bánságból ugyanúgy, mint az anyaországból. A néha pár mondatra, néha 5-6 oldalra terjedő levelek széles skálájú információt hordoznak: a szigorúan szakmai levelek részletes beszámolókat tartalmaznak egy-egy város, falu, templom vagy székesegyház zenei életéről, egy-egy együttes előadási gyakorlatáról, repertoárjáról, a zenei élet anyagi és társadalmi hátteréről. A személyesebbek írójuk pályafutásáról, szakmai sikereiről vagy nehézségeiről adnak számot, vagy éppen elmerülnek zenei kérdések részletes kifejtésében. A levélírók közt huszonkét levéllel és hat másik dokumentummal kiemelt helyet foglal el Liszt Ferenc. A jobb-rosszabb németséggel, de legtöbbször gyönyörű kalligráfiával papírra vetett levelek megvilágítják a cecilianizmus hazai elterjedésének néhány fontos mozzanatát. Előadásomban a levélanyag ismertetését levélrészletekkel illusztrálom.